Feje fölött a pallos árnyéka

Copyright Apor Elemér

Dobó István regényes életrajza

Publio Kiadó

ISBN 978-1-4709-3555-9

Smashwords Edition

Család – apa nélkül

Nem sokkal karácsony ünnepe után történt az 1511. esztendőben. Harmincadik napjára virradt volna december hava, de nehezen fordult a föld a csikorgó csillagok alatt. Hosszú még az éjszaka ilyenkor, és a zempléni hegyekben áll a fagy, megvetve lábát a völgyek fölött, a szikla ormokon. Fejszéje az erdőkben a fák derekát hasogatja, s olyik madár halálra dermed, még ha meghúzódik is nyári fészkének alján.

Annak a lovasnak is kár volt elindulni, aki már a második virradat elébe vágtatott, de nem volt megállás, át hófúvásokon, amikbe néha szügyig gázolt a ló, ugratva árkot, ahol eltűnt az út nyoma. Az arca csak a száj körül élt, lehelete jéggé vált bajusza végén, a szakálla csörgött a vastag bőrmellény fölött. Abarára kell érnie, ha beleszakad lovastul. Abarára, Dobó Domokosné asszonyhoz, aki nem is sejti, hogy megözvegyült tegnap éjszaka.

Gyászhírt vitt és riadalmat.

Alig látott már, deres pillái összeforrtak, amikor a Czékeyek abarai udvarházának kerítése felrémlett előtte, keskeny fekete csík a fehér tájban. Belevágta sarkantyúját lova véknyába, dehogy kereste a kaput, át a palánkon, szorosan az ajtó mellé farolt.

Döngetni kezdte a fatáblákat. Azok borítottak ajtót, ablakot.

Lehajolt a nyeregből. Hallgatózott.

Semmi nesz.

Leugrott a lóról. Azt hitte, kettőbe szakad a térde.

Kiáltott:

– Nagyasszony, ébredjen!

– Ki az?

– Nyissa ki, nagyasszony! Megölték Domokos urat!

Az ajtó kicsapódott.

Czékey Sófia, immáron Dobó Domokos özvegye falfehéren tántorodott az ajtófélfának.

– Ki tette? Hol tették vele! Beszélj!

Ránézett az összefagyott emberre:

– Gyere be, szolgám!

– Mindent elmondok, csak a lovat elébb.

Szaladt az istállóba, takarta pokróccal, szénát elé.

Aztán befutott. Hasábot vetett a tűzre. Az ágyra pillantott. Ott ültek borzasan és rémülettel Domokos úr gyermekei egymás mellett: Ferenc, László, István, Domokos, meg a kicsiny Anna, aki alig is múlt három esztendős.

– Vámosújfalunál jártunk, amikor fegyveresek támadtak ránk, lóhátról. Sokan voltak. Urunk aludt a kocsiban. Mi négyen voltunk, de csak magam tudtam megugrani, a többit levágták.

– Ki tette?

– Vékony holdvilág volt, de megösmertem Tarczay Miklós urat, ő ösztökélte a fegyveres népet, vágjátok, üssétek, és mikor urunk kidőlt holtan a kocsiból, azt kiáltotta, mehetsz már panaszra, Budára!

– Jaj, szegény uram – sírt fel Sófia asszony. – Minek indultál Budára, úgyis csak ahhoz mehettél volna, aki nem orvoslotta volna panaszunkat, jaj szegény árváim, nincs már apátok – ölelte őket. Aztán, mint aki eszét vesztette, kiáltozni kezdett: – Verjen meg az Isten, Tarczay Miklós, véredet ontsa, fejedet vegye!

Letérdelt a földre, öklével verte a padlatot: – Légy átkozott te is, odalent a földben, Czékey Márton. Bátyám voltál, de te hoztad fejünkre ezt a veszedelmet. Te szövetkeztél Tarczayval szerencsejátékra, aki előbb hal meg, annak a birtoka a másiké legyen. Te holtod volt előbb. Vagy téged is Tarczay ölt meg? Verjen az átkom benneteket, föld fölött, föld alatt.

Megint gyermekeihez futott: – Szegény árváim, mi lesz veletek?

Ferenc, László, István, Domokos meg a kicsiny Anna most kezdtek sírni, mikor közéjük roskadt az édesanyjuk. Eddig csak riadoztak, még sohasem látták ilyennek, ilyen rémületes­nek, mintha idegen lett volna, mintha más lett volna, de amikor érezték a teste melegét, a karja ölelését, megérezték, hogy így együtt, most már egyedül vannak. Zokogás és szepegés töltötte meg az udvarház nagy szobáját.

Egyszer megszólalt a lovas, aki a tűzhelynél melegedett, kását evett, meleg bort ivott:

– Azt mondom én, engedelmével, meneküljön gyerekestől Abaráról kegyelmed, mert úgy gondolom, idejönnek az útonállók. Tarczay úr azt is kiabálta, most már mienk az upori meg a cékei birtok!

– Tudtam – jajdult fel Czékey Sófia – ezért ölték meg, ezért hányták kardra az én jó uramat. Hát csak jöjjenek.

– Ne várja be őket, Nagyasszony, nincs ezekben emberség, szikra se. Tán még a maguk életét is elveszik!

– Hallgass és térj nyugovóra!

A legénynek csak illendőségből csúszott ki a száján a jóéjszakát. Tudta, hogy itt nem lesz egyhamar jó éjszaka.

A gyerekeket lassan elnyomta a sírás, de Sófia asszony ott ült a szabadtűzhely mellett. Nézte, mint oszlanak a semmibe a lángok nyelvei. Így van ez az ember életével is. Öt gyerekről kell gondoskodnia, neki magának ezután. Át kell mennie szülei örökségéből a Dobó birtokra, Ruszkára, vagy Szerednyére. Szerednye jobb, a kis várban megvédheti magát. A ruszkai udvarház kényelmesebb, a ruszkai pap taníthatja a gyermekeket. A gazdasággal majd csak megbirkózik valahogy. Ferenc nemsokára segíteni tud neki egyben-másban. Derengett a sárga téli hajnal, amikor felérzett. Elővette fekete ruháját a fiókos ládából. Édesanyja, Czékey Jánosné Upor Borbála temetésére varratta. Akkor viselte utoljára.

Felköltötte a szolgákat, az udvari népet. A hírhozó legényhez, Bay Gergelyhez fordult:

– Te, Gergely, koporsót ácsoltatsz, és egy szekéren elindulsz urunkért. A kocsin fekete lobogó legyen, hogy lássák, miért mégy! Uramat holtában Ruszkára vidd, ekkor már én is ott leszek! Ti pedig – mondta a többieknek – fogjatok be, minden holmit rakjatok fel, és menjetek előre Ruszkára! A jószágot is hajtsátok, ne késlekedjetek!

Bement a házba.

– Serkenjetek fel, gyermekeim, öltözzetek téli ruhátokba gyorsan, Ferike, segíts nekik, visz benneteket a kocsi apátok földjére. Ferenc, jól vigyázz rájuk, nemsokára legénysorban leszel. A kis Annát én viszem, mert én még maradok.

– Édesanyám – ugrott fel István is. – Mi ketten itt maradunk, meg kell védeni kegyelmedet. Rossz szándékkal jönnek ide Tarczayék.

Sófia magához ölelte két fiát.

– Köszönöm, fiaim, de ha itt maradtok, rátok nagyobb veszedelem várna. Asszonyt nem öl, csak a tatár. Tarczay nem mer rám kezet emelni, menjetek, csak menjetek! – Feltette őket az egyik kocsira, burkolta kendőbe, bundába, dunnába, csókba. Utánuk nézett, amint eltűntek a havas úton, a tejjé sűrülő ködben.

Később beköszönt Gergely s ő is elindult a gyászos szekérrel. Ez a koporsó inkább ládának tűnt, de ő csak ilyet tud, majd Ruszkán illőbbet csinál az öreg Mátyus, ő ért hozzá. Az udvarházban csak egy hajtó kocsis maradt, aki majd Sófia asszonyt viszi a batárral.

Ő meg odaszólt a kocsisnak:

– Támaszd be jól a kaput Gergely után!

Bement a lányához.

– Kislányom, Annácskám, Annuskám, kisbubám, kelj fel, öltözködünk, megyünk, tá, rossz emberek elől. Kész a jó meleg tejecske, cukrot is tettem belé, igyad kis szentem.

Odakint valami duhogni kezdett. Dorongok, balták verték, döngették a betámasztott kaput.

–Törjétek rájuk!

Recsegett a deszkapalánk, tört a kapu s a szétvert gerendák közt beléptetett lován Tarczay Miklós.

Akkor lépett ki s állt meg az ajtóban Domokos úr özvegye. Az arca fehér, tekintete sötét, hajával versengő.

– Csak én vagyok itt – kiáltotta – s azért maradtam, hogy szembenézzek uram gyilkosával. Országúti haramia lettél, Tarczay Miklós? Nem mutatod fel a kardodon a nemesi leveledet, amit tisztességes őseid harcban szereztek? Mert véres a kardod, Tarczay. Az uram vérétől és talán a bátyám vérétől is véres a kardod, te éjszakában lappangó útonálló.

Tarczay felállt nyergében:

– Kifelé innen, kifelé mindenki! Mostantól ez itt Tarczay birtok!

– Mondtam már, hogy csak én vagyok itt. És azért vagyok még itt, hogy megátkozzalak. Öt gyermek lett árva gyilkosságod miatt, ötszörös halállal halj meg! A földért gyilkoltál? Harapj a földbe, ne tudd kiköpni, váljék epévé a szádban, te nyomorultak nyomorultja!

Tarczay leszegte a fejét, a homloka elsötétült, és csak ennyit mondott:

– Nincs szavam asszonyi beszédre.

Sófia asszony belépett a szobába, karjára vette, kihozta a kicsiny Annát és beszállt a batárba. Elindultak Zemplénből Ungba.

Tarczay még sokáig ült mozdulatlanul és némán a nyeregben. Mögötte ötven lovas. Azok se mozdultak. Szót se szóltak.

Egyszer Tarczay Miklós megrázta a fejét, mintha az átkot rázta volna le róla, nagyot rikoltott:

– Törjétek fel a pincét, bort ide, ünnep vagyon, áldomást iszunk az ugori meg a cékei vagyonra.

Öten – egyedül

Domokos urat fekete tisztességgel eltemették a ruszkai templomban. Nem volt díszes a temetés, ahogyan az már szokásos volt akkoriban. Olyan hirtelen talált rá a halál Domokos úrra, hogy az özvegynek nem volt ideje Pozsonyba küldeni fekete posztóért, hogy legalább a koporsót vivő jobbágyokat felruházza vele, de az öreg Mátyusnak volt elegendő gyászos festéke a koporsóra, s előkerült négy fekete lobogó is. Upor Borbála temetéséről, maradék. Domokos úr így is megtalálta nyugovó helyét elei mellett. Sófia asszony ezek után már csak a gyermekeire mosolygott. Ferenc ekkor tizenöt éves volt. Nem ő szülte Dobó Domokosnak, mivel második felesége volt. Az első asszony, Hethei Veronika nem sok idővel Ferenc születése után megholt. Ferenc alig is tudott erről valamit. A tizenhárom esztendős László, az ő elsőszülött fia, nem sokáig örvendeztette édesanyját; az abarai veszedelem után követte Domokos urat, erősen megfázott az útban s nem segítettek rajta Boldizsár pap gyógyító füvei. István meghaladta a tizedik esztendőt, a kis Domokos nyolc, a kicsiny Annácska négy esztendőt számolt. Volt velük baj elég.

Boldizsár pap lett a gyermekek tanítója. A bibliát ismertette velük, s a fiúkkal a latin grammatikát, meg a kardforgatást. Ferenc ugyan már kapott leckét vívásból az édesapjától, de Boldizsár pap se volt tudatlan ebben a mesterségben. A délután óráiban szívesen vetette le a papi köntöst és csakúgy ingujjban olyanokat víttak a ruszkai ház udvarán, hogy csak úgy csattogott.

Nem sokkal az abarai menekülés után Sófia asszony magához kérte Boldizsár papot.

– Tisztelendő atyám, tudja, mi nagy sérelem esett rajtunk. Magamat már nem is nézem, de kötelességeim vagynak a négy árva iránt. Tarczay Miklós minden emberséges jog ellenére elfoglalta nemcsak szerencsétlen bátyám birtokát, hanem az én örökségemet is. Megkérem, írjon óvást a leleszi konventhez. Nem kicsiny dologról vagyon szó, hanem az egész Upor és Czékey birtokról, melyek az én gyermekeimet illetik, tehát helyezze őket birtokba a leleszi prépost.

– Meglesz asszonyom, bár nincs hozzá erős bizodalmam.

– Miért?

– A jog nem mindig emberséges és nem mindig szolgálja az igazságot, asszonyom.

Nehéz szívvel, de mégis nekifogott Boldizsár pap és szép, latin nyelvű instanciában óvást emelt a Tarczay-féle birtokfoglalás ellen. Külön varjútollat faragott, azzal szebb betűket lehet róni, mivelhogy keményebb a lúdtollnál. Az írás fölébe odajegyzette A.M.D.G., ami annyit jelent, hogy Ad maiorum Dei gloriam, vagyishogy Isten nagyobb dicsőségére.

Ha nem is Isten nagyobb dicsőségére, de megérkezett a válasz nagysokára. Akár meg se érkezett volna. Megkopott pedig a hírhozó fráter saruja, míg odaérkezett. Mert a leleszi konvent arról értesítette a folyamodókat, hogy Tarczay Miklós az Upor, meg a Czékey birtokokat 1512. március 15-én Ulászló király előtt csere címen átadta Perényi Imrének, a nádornak.

– A nádor hatalmas úr – ingatta szomorúan a fejét Boldizsár pap.

Tarczay Miklós jól járt a cserével, az övé maradt Czéke vára néhány faluval. Birtokban ugyan kevesebbet kapott cserébe, de oltalomban, védelemben mindent. A Perényi vagyon és a nádor fegyveres ereje pedig nőttön-nőtt.

Persze a nádorok is meghalnak egyszer, meg a királyok is meghalnak. Így tett négy esztendő múlva Ulászló és 1519-ben Perényi Imre. A nádor.

Perényi Imre halála idején másik halál is esett a Felvidéken: Pálóczy Mihályé. Amikor ennek híre járt, Sófia asszony összehívta gyermekeit a ruszkai udvarházba. Ferenc a Dobó birtokra ügyelt, István a Felvidék másik nagy uránál, Serédy Gáspárnál hadnagykodott.

– Jól vigyázzatok a Perényiekre – mondta – úgy érzem, nem lesz tőlük nyugovástok. Örökségetek nagyja már Perényi kézen van, s úgy lehet, közel az idő, mikor rátok szállnak a Pálóczy javak, mert benneteket illetnek nemzetségi jogon. Különösképp legyen gondotok Sárospatakra. Emlékezzetek boldogult édesapátokra, ő sokszor elmondta, milyen örökség vár rátok apai ágon. Ő is mindig emlegette Patakot. Nagy birtok ez, jó föld. Ne hagyjátok el­vesz­ni, ne sajnáljátok a pénzt fegyveresekre. Szegény édesapátok is inkább dolgos jobbágyokat tartott, nem voltak fegyverforgatók, az lett a veszte.

Boldizsár is felmordult: – Igaza van édesanyátoknak, többet ér a jó fegyver, mint egy rossz imádság. Én mondom, a ruszkai pap.

– Miért haragudnak ránk a Perényiek – kérdezte a szelíd kis Domokos.

– Nem haragról vagyon itt szó, hanem szerzésről. A megholt Imre nádor fia, Péter, veszedelmesebb az apjánál. Így szokott ez lenni. Elmúlt a Perényiekről az a hatalom, ami a nádori méltósággal járt. Péter most egy másik hatalmat állít helyébe. A vagyon hatalmát. A birtokét. A földét. Vagy talán, mit lehet tudni. A király még gyermek. Idegen házból való. Jagello, lengyel ivadék. Megfordulhatott Perényi Péter fejében, hogy valamely szerencsés fordulatban király is lehet. Méghozzá magyar király. Ezek a Szlovéniából jött Priniek, Zápolyák nagyobb magyarok, mint mi, Dobó öcsém. Mert a szepesi gróf, a Zápolya se adja alább a magyar királyságnál, még meglátjátok.

– Milyen család ez a Perényi család? – kérdezte Domokos.

– Nagy fa ez, Domokos fiam, terülő nagy fa, sokféle ága vagyon. Ez, amelyik itt elhatal­masodott, a nádori ág. Tudod, fiam, ki az a nádor? A király helyettese. Perényi Imre abban az esztendőben lett nádor, amikor Mátyás királyunk fia, Corvin János megholt. István bátyád olyan négyéves forma lehetett. Különös ember hírében állt ez az Imre. Tudod, volt Rákos mezején egy nevezetes országgyűlés, még 1505-ben. Ott a rendek azt végezték, hogy a magyarok nem választanak többé királyt más nemzetből. A nagymérgű nádor, merthogy köszvényes vala, szekéren hordatta magát le-fel Pest utcáin, és fennszóval kiáltozta, hogy ez a végzés a nemzet ellen való, mivel megsértődik a nép választásbéli szabadsága. Mikor a kisded második Lajos királyt megkoronázták, ő kérdezte meg a rendeket, akarják-e királynak. Nemsokára ezután döghalál pusztított szerte az országban, akkor a királyt Lengyelországba menekítették és Imre nádor három esztendeig volt a király a király helyett. Úgy látszik, ez fészkelődik a fiának, ennek a Péternek a fejében. Hanem egyszer Pozsonyban is hordoztatta magát szekéren, mikor Ulászló király Bécsben járt és ott megegyeztek a Habsburgokkal, hogyha a kis Lajos utód nélkül halna meg, Miksa császárnak az az unokája örökli a magyar trónt, aki feleségül veszi Ulászló lányát. Akkor is azt kiabálta Pozsony utcáin, hogy ez az egyezség az ország szabadsága ellen való. Amikor aztán Ulászló felajánlotta neki Eperjest, mindjárt megszelídült és aláírta az egyezséget.

Domokos tátott szájjal hallgatta: – Most mondja el a pap bácsi, minő az a Sárospatak, amelyikre olyan nagy vigyázással kell lennünk nekünk, Dobóknak?

– Jaj, fiam, arról lehetne csak sokat mondani. Hatalmas torony az a vár, olyan négy szegelet, hogy minden oldala tizenegy öl hosszú, a falai két öl vastagok, faragott kőből egymás felett rakva három ház magasan. Széles lépőn kell felmenni a tetejébe, ha onnan lenézel, tizenhárom öl mélység van alattad, odafönt van betetőzve szép színes cserepekkel, a csúcsán van a lobogó a családi címerrel. Bizony. Belül is gyönyörűséges, faragott székekkel, lócákkal, drága mívű asztalneműekkel. Ezt a várat még az Árpádok nemzetségéből való király építette, valamelyik Endre, hogy az első-e, vagy a harmadik, azt már nem lehet tudni. Ifjú koromban osontam be egyszer, amikor távol volt a gazda, akkor ámultam el mindeneken. De gondolhatod is, hogy a nádor nem lakik olyan egyszerűen, mint mi. Mert azt is tartsd észben, hogy Pálóczy Mátyus, aki második volt a nemzetségben ezen a néven, azonképpen nádorságot viselt még Perényi Imre előtt. Ez a Pálóczy több, mint száz esztendeje kapta a királytól Sárospatakot, amikor saját csapatával segítette Zsigmondot Prága várának foglalásában. Nagy idők voltak azok, fiam, nagy idők!

Domokos száját most már nem lehetett bekötni:

– És mi köti a Dobókat a Pálóczyakhoz?

– Az, fiam, hogy a Panki nemzetségből valók vagytok, ők is, ti is. A te őseid is Pankiak voltak, és már tizenhárom száz esztendeje ösmeretesek. Gyarapító népek voltak a Dobók, hol a vitézségükért kaptak birtokot a királyoktól, hol maguk vettek a maguk pénzén. Királyi adományként jutottak a Dobók az Ung várához tartozó Bezőföldhöz, aztán a zempléni Géres, Kissemjén, Károl meg Ricse falvakhoz, ugyanígy a dobroni, meg a galambházi földekhez, ki győzné mind elsorolni. De vettek is birtokokat. Úgy olvastam egykor a leleszi prépostság iratai közt, hogy ezt a Ruszka falut ezerháromszáz körül százhetven ezüst márkáért szerezték a papsai Rezéktől. Ekkor lettek a panki Dobókból ruszkai Dobók. A Pálóczyak pedig akkor hagyták el a panki nevet, mikor kétszáz esztendővel ennekelőtte a királytól adományba kapták Pálócz falut és ott várat építettek. A panki birtokon nem volt vár, Pálóczon meg volt, így elhagyták a panki nevet és Pálóczyak lettek, minthogy a fészket ott rakták meg. Így ment ez azokban az időkben. Bizony szebb idők voltak azok, nem úgy, mint a most valók. Nem üldözték ki a földes nemesek a más özvegyét a birtokukból. Most már tudhatod, hogy nem akármilyen nemzetségből lettél, s azt is, miért kell vigyázással lennetek a Pálóczy örökségre, apáitok örökségére.

A halott lovas

Dél felől porzott az út.

Dobó István felemelkedett a nyeregben.

Nézte.

Erősen nézte.

Fekete pont mozgott a porfelhőben, ló, vagy mi.

De lovas nélkül?

Megállást vezényelt maroknyi csapatának.

Serédy Gáspár jobbágyai voltak az ő csapata, maga pedig a hadnagyuk, Serédy szolgálatában. Fáradtan dőltek az árokpartra, ki emez oldalon, ki a másikon. Szót se szóltak. Egy hete talpaltak már Kassáról jövet, de útba ejtették Budát is, mert úgy szólt a királyi parancs, hogy a hadak Budán gyülekezzenek. Ott tudta meg Dobó hadnagy, hogy a király már elindult és izenetet hagyott, hogy aki csak tud, kövesse nyomban. Hát tovább mentek dél felé, a török elé. Úgy hírlett, nagy erővel jön a török az ország ellen. Dobó csak poroszkálni tudott, mert az emberei mindegyre fáradtabbak lettek az augusztus végi melegben. Három kocsi haladt a menet végén az élelemmel, a szalonna már olvadni kezdett s az árpából sütött lepények jókelvén mégegyszer megsültek a forró napsütésben. Könnyű zekét viselt, páncélját a fegyveres jobbágyok vitték, darabokban.

A fekete pont sebesen nőtt, verte a port. Ahogy közelebb ért, ráismerszett, hogy ló, de valami van a hátán.

Dobó szólott embereinek: – Fogjátok meg.

Keselyűorrú Nagy Márton, aki a legfiatalabb s legfürgébb volt, elébe futott a lónak, mert látta, hogy az ki akar törni az útról a mezőre és elkapta. A sörényénél kapta el, mert a szárral egy irtóztató csomagot szíjazott fel, aki útba indította a lovat. Nyereg már nem volt a paripa hátán, puszta szőrére egy magyar katona teste volt rákötözve, torkán iszonyú seb tátongott, nyiladékából már nem futott vér. Szája tele volt gyeppel, a földet haraphatta kínjában, mielőtt betelt a sorsa. Hátában nyílhegy, arca összevagdalva. Keze alól a hímzett nyeregtakaró foszlánya libegett.

– Hótt – kiáltott Nagy Márton.

Dobó odament, az emberek is feltápászkodtak, körülállták a remegő állatot.

– Nem jó jel ez.

– Tán üzenetnek küldték a törökök.

– Vitéz lehetett, lovon járt.

– Gazdag úr, cifra a nyeregtakaró.

– Valami jó embere felkötötte a lóra, oszt rávert.

– Hát az hazaviszi, az bizonyos.

– Okos a ló, hazatalál.

Nagy Márton is rávert a ló farára és azt mondta: – Eredj, vidd haza a gazdád. Megtusakodott a haláláért. Nyugodjék hazai fődben.

Dobó hosszan nézett utána. Majd leült ő is az árok partjára s arcát a kezébe temette. Sötéten gondolkodott. Nem, az nem lehet. Mikor odalépett a tajtékjába fehéredett lóhoz és végigtekintette a rászíjazott holtat, pillantása a hímzett nyeregtakaró rongyára tévedt. Azon még valamennyire olvasható volt két név kezdőbetűje. Foltos volt ugyan a vértől, de mintha úgy olvasta volna, hogy T.M.

Pillanatok alatt esztendőkkel süllyedt vissza a múltba. Édesanyja sokszor elmondta az abarai udvarházból volt kiűzetésüket. Szinte lázas volt a szeme, mikor megismételte az átkot, amit Tarczay Miklósra mondott, férje gyilkosára. – Öt gyermek lett árva a gyilkosságod miatt, ötszörös halállal halj meg. A földért gyilkoltál? Harapj bele a földbe és váljék epévé a szád­ban, te nyomorultak nyomorultja. – Már serdülő legény korában elhatározta, hogy ha vitézi csapatot tud gyűjteni, vagy gyakoroltatni a Dobó birtok jobbágyaiból, kiostromolja Tarczay Miklóst Czéke várából és megbosszulja édesapja erőszakos halálát. Meg a nagybátyjáét, Czékey Mártonét is. Mert végig kell ezt gondolni. Alighogy megkötötték a szerződést Tarczay Miklós, meg Czékey Márton, hogy aki hamarabb meghal, annak minden birtoka a másiké lesz. Mihamar megholt Czékey Márton. No, nem volt kár érte, de hogyan holt meg? Méregtől, vagy gyiloktól? Senkise tudja, nem is kutatta. Aztán megint a lovasra gondolt. Mi volt ez? Rémlátás? Gyep a szájában és számtalan seb rajta. Tehet-e a sors ilyen kemény ítéletet, hogy éppen neki kellett látnia ezt a két betűt. T.M. Tarczay Miklós. Káprázott volna a szeme?

Kisvártatva egy lovas vágtatott el mellettük. Az arca egyetlen száj, úgy ordította: Mohács! Mohácsnál levágták a magyar hadat! Meneküljetek! Jön a török! Dobó beleszimatolt a levegőbe. Dél felől égő faluk füstjét hozta a szél.

– Vissza! Amilyen gyorsan csak bírjátok! Márton fiam, vezesd őket!

– Magam még körülnézek.

Sarkantyúba kapta a lovát és elvágtatott, amerről a szél fújt. Márton utána kiáltott: – Gazdám, a páncélját!

– Hagyd! – kiáltott vissza.

Egyre szélesebben gomolygott a por, már kiterjedt az út menti földekre. Tudta, hogy mi ez. A török elől menekülő népek izzadságos, keserű pora. Sírás, jajgatás, kiáltozás mindenütt. Ki szekéren, ki gyalog, futva. Köztük néha egy-egy menekülő lovas katona, aki megmentette életét a veszedelemből. Keresztül vergődött az első csoportokon s ím látta, hogy az üldöző törökökből is előretörtek páran.

Gyertek! Még egy sarkantyút. Kivonta a kardját s neki az első töröknek. Mindketten vágtak, ő hirtelen lova nyakára hajolt s a török kard elsuhant a feje fölött, de az ő kardja úgy találta nyakon ellenfelét, hogy annak balra fittyent a feje. A második török megtorpant. Dobó alulról vágott, a török karja kardostól szállt el. A harmadik akkor ért oda s vicsorgott a dühtől. A kardok szikrát váltottak, Dobóé a ló szügyébe merült. A török lovast eldőlt lova nyomta agyon. Nincs több. Csak a menekülők áradnak megint. Visszafordult.

Nemsokára utolérte kis csapatát. Kardját, mely mocskos volt embertől, lótól, vértől, odadobta:

– Tisztítsd meg Márton!

Odahaza komoran jelentette Serédy Gáspárnak:

– Nem értünk oda idejében. A harc már eldőlt. A magyar hadat levágták. Korábban kellett volna indulni.

Serédy felpattant: – Ostoba ember háborúskodik aratási időben. Aratáskor kasza való a jobbágy kezébe.

– A csata felől nem mi határozunk – felelte Dobó – hanem az ellenség. S úgy vélem, hogy csatát nyerni dicsőség, de a csatából elkésni szégyen. Ami pedig a kaszát illeti, azt mondhatom, ha nem adunk hadak idején kardot a jobbágy kezébe, a halál kaszál le bennünket.

Serédy gömbölyű hasára csapott: – Örülj, öcsém, hogy nem hagytad a fogad a mohácsi mezőben.

– Másképpen vélekedik kegyelmed, ha itt lesz a török.

– Édes öcsém! A török nem jön ide. Messze van ide Mohács. Vagy ha erre találna jönni, én megyek feljebb, Sárosba, Trencsénbe, Szepesbe. Van ott annyi vár, hogy kevesebb is elég volna, és lesz nekem akkorra annyi katonám, hogy kiostromlok belőlük egypár atyafit és megfészkelem magam bennük. Ne felejtsd el öcsém, hogy a török nem szereti a hegyeket, meg azt se felejtsd, hogy Pozsony, de még Bécs is ott van csiklandozó falatnak. A nyavalya tudja, ki lesz az úr Bécsben, de hogy nem engedi odáig a törököt, az bizonyos. Most pedig akár haza is mehet a hadnagy úr megtekinteni a hazai erősségeket, hátha meg tudja állítani a török ármádiát. És nagyot kacagott: – A Felvidék egy külön ország!

Dobó morgott valamit a bajusza alatt, ami lehetett Isten áldja is, meg az Isten akárhová tegye is, sarkon fordult és elment.

Útközben megpihent, füvesen, erdők alján, falatozott tarisznyából, ivott forrásvízből. Elgondolkozott. Serédyn gondolkodott. Sehogysem tetszett neki, amit ez az ember a mohácsi csatáról mondott. Ki ez a Serédy? Úgy hírlett, hogy mint alsó pap kezdte, aztán Vácott lett valami kanonok s éppen ennek az évnek az elején megbízta a király, hogy vegye számba a váradi püspökség javait. A fiatal második Lajos mindig pénzszűkében volt, tudni akarta, mit őriznek a váradi püspökség pénzesládái. Híres vasládák azok. Aztán megint az ismeretlen lovas jutott az eszébe. Ha csakugyan Tarczay volt, akkor elfoglalhatják Czéke várát, megegyezhetnének az özveggyel.

– Nagyon vártunk már, édes jó fiam – fogadta Sófia asszony – félelemmel voltam, rettegéssel voltam, hogy odaveszel a mohácsi harcban. Menekültek jöttek, rossz híreket hoztak.

– Lemosnám az út porát, édesanyám.

– Jaj, fiam, látod, majd elfelejtettem – és már sietett kifelé, hogy a fürdésről szóljon parancsot a belső cselédeknek.

Mikor visszatért, megint kérdezte: – Beszélj, mint esett az a szörnyűség Mohácsnál.

– Arról ne kérdezzen, édesanyám, szégyen az nekünk, meg szerencsétlenség.

Sófia asszony csendben hozta az ételt, italt. Beszaladt Annácska is, bátyját ölelni.

– Tudod-e István, hogy míg távol jártál, Zeleméry János megkérte Annácskát.

– Bekötik a fejed, kishúgom?

Annácska nem pirult el, amint az ilyenkor szokás. Sudár, formás lány volt és komoly. Gyerekkora óta ő osztotta meg édesanyja gondjait, bánatát.

– Igaz, István.

István mosolyogva nézte, aztán elborult: – Aztán tudod-e, kis húgom, hogy messze kell menned a ruszkai háztól? Messze leszel édesanyádtól.

– A lánynak az a sorsa, hogy feleségül menjen – felelte Anna – tudhatod a Bibliából. Ott is meg van írva.

Sarkonfordult és kiment. Odakint törölte le a könnyeit.

Estefelé megjött a földekről Ferenc, meg Domokos. És a nagy örvendezés után, a vacsora melegénél szó került a halott lovasról. István elmondta, ahogy látta. – Ha Tarczay volt, akkor az átkom fogta meg – villámlott fel Sófia.

Hallgattak. Aztán Ferenc szólt: – István, mire véled? El kellene mennünk Czéke váráért. Anyánké, meg a miénk az a vár, ha Tarczay odaveszett. El is indulok holnap, fegyveresekkel.

Bárány volt a vacsora a nagy asztalon, a nagy szobában. Zsuzsánna asszony szolgálta fel, annak a lovasnak a felesége, aki annakidején Domokos úr halálát jelentette.

– Hogy megy a sora, Zsuzsi néném?

– Megyen az idő, István úr, mindenkinek ez a sora. A kis fiam már idestova tíz esztendős.

– Csak növelje, növelje, tisztességben, becsületben, ő lesz majd a kisebbik szolgám.

Napköltekor elindult Ferenc Czéke váráért, a fegyveresekkel. Csak néhány embert fogott össze. István, meg Domokos Szerednyére mentek, hogy megnézzék a Dobó birtok erősségét, az egyetlen várat, amely kicsiny volt ugyan, de jól emelt kő építmény, kisebb veszedelemben meg tudja védeni a családot. Valameddig.

Napok múlva tért meg Ferenc, fergeteges szidalmakkal.

– Tudjátok, ki ül Czéke várában? Perényi Péter. A nádorfi. Ennek semmi sem elég. És mindig a miénkből! Mert Tarczay azt nem vallotta át az apjának. Még jó, hogy a várhoz közelítvén jobbágyokkal találkoztam. Elmondták, hogy kevés napokkal előbb Perényi Péter sok lovassal megtámadta a várat és kiűzte onnan Tarczay özvegyét, meg a gyermekeit.

– Mint az ura bennünket az abarai házból.

– Az Úr egyenlő mértékkel mér némely időkben – mondta komoran Czékey Sófia. Szegény Bánffy Dorottya, őrá nem gondoltam, mikor Tarczayt megátkoztam. Hogy őneki is a kiűzetés jusson osztályul. Most már az egész Upor, meg Czékey vagyon a Perényieké. Csak arra figyelmezzetek most, mi lészen a Pálóczy örökséggel. Megint mondom, hogy különösen Patakra ügyeljetek. Sárospatakra. Gyönyörűséges vár az, jól termő földek, amiket a Bodrog vize öntöz.

– Vigyázással leszünk – mondta Ferenc.

Nem tudták akkor, hogy Sárospatak sorsa rövid időben eldől. Csak nem úgy, ahogy a Dobók gondolták. Mert nemcsak Tarczay sebesült halálra a mohácsi csatában, hanem Pálóczy Antal is. Az utolsó fiú a Pálóczy családból.

Perényi Péter látta Pálóczy holtát, hirtelen kivált csapatával a csatasorból, mely már úgyis ingadozott, s a harcot sorsára hagyván sebesen hazatért. Előbb Czéke várából űzte ki Tarczay özvegyét, majd Sárospatak ellen fordult s elfoglalta a pataki várat, kiűzvén onnan Pálóczy Antal özvegyét, Raskay Magdolnát, és mert az asszony a vár csekély számú őrségével megpróbált ellenállni, Újhelyen fogságba is vetette.

Mikor Ferenc meghallotta hírét Pálóczy Antal holtának, maga mellé vette Istvánt és Domokost:

– Úgy látom, megérett az idő, hogy elfoglaljuk Patakot. Ez a Pálóczy örökség magja, hozzá való jogunkat senki sem tagadhatja.

Domokos húsz jobbágyot fegyverbe öltöztetett s a kis csapat megindult a pataki vár felé.

Nem kellett soká erőltetni a szemüket, hogy meglássák a vártornyon az immár gyűlöletes lobogót, a Perényiek lobogóját, a családi címerrel, aminek négyfelé osztott pajzsán koronás oroszlánok ágaskodnak.

– Meg valami halfarkú istennyilák – üvöltött fel dühében Ferenc – hogy vágnának téged is négyfelé! És úgy vágtatott vissza, hogy rádőlt lova nyakára és véresre sarkantyúzta a véknyát.

Odahaza, Ruszkán azt mondta: – Rosszul csináltuk. Először Patakra kellett volna mennünk, aztán Czéke várára. De te, István, csak Tarczayval törődtél, csak az a betyár országúti halott járt az eszedben.

– Ne zúgolódj, bátyám, kit tudta, hogy Perényi Péter megugrik a mohácsi csatából? Nem volt vele találkozásom.

– Egyet tudok – felelte indulatosan Ferenc. – Én Pálócz várát megszerzem, ha él még valaki a Pálóczyak közül, akivel szót lehet érteni.

És élt. Raskay Györgyné, Pálóczy Katalin. Ferenc egyezséget kötött vele, s Katalin átadta neki Pálócz várát.

Ferenc rövid időben el is foglalta a pálóczi várat, meg a hozzátartozó kis birtokot.

– Nem nagy föld ez – mondta édesanyjának – de mégis valami a Pálóczy örökségből s már csak azért is meg kellett szerezni, hogy lássák, nem engedjük jussunkat. Ott lesz az én helyem, hátha megtámadja Pálóczot valami gazember.

István leginkább Szerednyén tartózkodott, féltette a család kis erősségét, meg Serédytől is távol akart maradni.

Ruszkán csak Dobó Domokos úr özvegye maradt, meg a szelíd Domokos és Annácska. És ez maradt a család meleg fészke. Mert hiába volt most már két vár is a Dobó vagyonban, mégis csak oda tartozott mindegyik, ahol az édesanya szíve dobogott.

Kótyavetyén az ország

A mohácsi vész nem 1526-ban kezdődött és nem is akkor ért véget. Azon a szomorú napon, János fővétele napján, ahogy a keresztény naptárakban állott, csupán a csata zajlott le a mohácsi síkon. A vész már Mátyás halála után mutatta sötét foltjait s az a harminchat esztendő, amely azóta eltelt, a lejtő meredek vonalát ejti, amelyen egy egész ország rohant végzete felé s még valamivel több, mint másfélszáz esztendő telt el, míg a török kivonulása után elkezdhetett hazát építeni, aki megmaradt, meg aki bevándorolt. A török háborúk utolsó tizenöt évében kétszázezer magyar rabot vittek rabszolgának a konstantinápolyi piacra. Helyüket lassan különböző nemzetiségű emberek foglalták el.

Mátyás után két király váltotta egymást a trónon, a beteges Jagello Ulászló és fia, II. Lajos, a gyermekkirály. Koraszülött volt, anyjának életébe került. Az udvari kirurgusok úgy tudták életben tartani, hogy levágott sertések meleg bőrébe takargatták. Alig volt húsz esztendős, mikor elérte végzete a mohácsi csatából menekülőben.

Az óriási Hunyadi birtok, amely alapja volt Mátyás uralkodásának, darabokra hullt, amit nem ajándékozott el a király, azt szétcibálták az új nagybirtokos rend családjai. Kicsik voltak e királyok, csak árnyékuk volt nagy. Ebben az árnyékban csalók, szélhámosok, kalandorok tűntek fel, mint bábok egy hatalmas bábjátékban, amelyeket két kéz mozgat, a Pénz és a Hatalom.

El kellett veszíteni a mohácsi ütközetet, mert sokan hiányoztak abból. Hiányoztak a Dózsa György felkölt jobbágyainak karóba húzott ezrei; hiányzott Zápolya János erdélyi vajda negy­ven­ezer főnyi serege. Gyűjthetett volna nagyobb sereget is Zápolya, hiszen csak a Felvidéken másfél millió hold földje volt s majdnem annyi a szlovén földön, ahonnan családja szárma­zott. Negyvenkét vármegye százhatvanezer jobbágyportájából több, mint tizenkétezer az övé, Szegedtől északra vonulva saját birtokai terülnek el, Debrecen, Tokaj az övé. De még ezzel a sereggel sem ért Mohácsra idejében. Hosszú ideig állt a történelem ítélőszéke előtt, emlé­kének szegezve a vád: azért késett el, hogy a biztos csatavesztés után ő legyen a király. Igaz, testvére, Zápolya György is odaveszett Mohácsnál s gyászruhát is öltött érte, de egy gyász­ruha megér egy királyságot.

Ellene szólt az az egykorú szájhagyomány is, amely szerint az ifjú Lajos király nem a megáradt Csele patakba fúlt, hanem gyilkosság áldozata lett, s gyilkosa éppen Zápolya György volt. Évszázadokig élt ez a hagyomány. Bizonysága ennek, hogyan ír róla Budai Ferentz úr, a szováthi református eklézsia prédikátora 1805-ben:

,,A Csele patakon át a királyt Zápolya György és Tomori Pál Székcsőre vitte a plébános házába. Velök volt Czetritz királyi kamarás is többed magával és Zápolya egy kapitánya.

Mikor a király a sebtében készített vacsorához ült, Tomori így szólott: »Egyék felséged gyorsan, mert nyomunkban a török.« Azután az érsek Zápolyát sürgette, menjen felkészülni, mert azonnal indulniuk kell.

– Én készen vagyok s a király mellett maradok.

Mikor Tomori távozott, Zápolya György a királyra kiáltott: »Te bestye tánchos királ, te parázna, te igazságtalan királ, elveszítetted Magyarországot.«

Mire Lajos így válaszolt: »Nem az én akaratom volt ez, hanem a rendeké és a főpapoké.«

Erre Zápolya György kirántotta háromélű cseh kardját és háromszor a király oldalába mártotta.

Czetritz és a többi kamarás erre Tomorihoz szaladt, hamar jöjjön, mert Zápolya megölte a királyt. Az érsek berontott a szobába és megölte Zápolya Györgyöt. Zápolya kapitánya ezt látván Tomorit ölte meg. Késő éjszaka, péntekre virradóra Zápolyát és Tomorit a székcsői templomban temették el. A királyt lepedőbe csavarták. Mezítláb, hajadonfőtt volt, rajta az aranyos ing, amelyet a királyné készített, nyakán az aranylánc a kiskereszttel és a jegygyűrű. Reá tették a véres ruháit és kivitték a Csele falucska mellett lévő mocsaras helyre. Kis sírt ástak neki lámpavilágnál, és otthagyták. Ezen a helyen feküdt János fővételétől Márton napjáig. Thaton Miklós káplán, aki jelen volt a holttest feltalálásánál, látta a három szúrást a király jobb oldalán.”

Egyetlen alak magasodik felhők és idők fölé e korban, egy fehér asszonyé, akinél méltóbbra sohasem illett ez a szó: nagyasszony. Kanizsay Dorottya. Tizenötezer halott özvegységét vállalta, szinte egy nép özvegye volt. Négyszáz embert fogadott és eltemettette a csatatér hősi halottait, akikről mindenki megfeledkezett, akiket megtéptek már a réti farkasok és megfosztogattak a hullarablók.

Az elpusztult magyar hősi halottaknál fontosabb dolgok szárnyaltak fel itt.

Várdai Pál egri püspök már szeptemberben összehívta a Zápolya párti megyék nemességét Verpelétre, onnan Tokajba, s elhatározták, hogy magyar nemzeti királyt választanak. Hatezer fegyveressel Hatvanon keresztül Zápolya Budára vonult s onnan Fehérvárra, ahol királlyá választották, s mert Tomori Pál esztergomi érsek, a halálos ütközet áldozata nem élt, Podmaniczky István nyitrai püspök koronázta meg november 8-án. Zápolya elérte vágyai legmerészebbjét, megülte királyként Buda várát.

Az elpusztult fiatal király özvegye sem maradt tétlen, Habsburg Mária. Ő kétszeres kötésben állt a trónnal, mert bátyjának Ferdinándnak felesége, Anna a meghalt király nővére volt. A trónt tehát női ágon bátyjának, Ferdinándnak követeli.

Fiatal titkára, Nádasdy Tamás névjegyzéket szerkesztett a Mohács után megmaradt főurakról, ezeket Mária királyné meghívta Pozsonyba és megkérdezte: mit és mennyiért? Mi az ára annak, hogy Ferdinándot megválasszák királynak?

Szabályszerű, szép üzleti tárgyalások zajlottak le a pozsonyi várban.

Először a sánta Báthori nádor bicegett fel, miután végigfosztogatta a pécsi káptalan kanonokjait, akik a káptalan kincseit menekítették nyugat felé.

– Azért kértem magamhoz – fogadta özvegyi feketében Mária – hogy bátyám, Ferdinánd felé hajlítsam kegyelmed jóindulatát – úgy tudom, Jankó király koronázásán ott sem volt, pedig nádor nélkül nincs koronázás.

– Olyanformán, felséges asszonyom. Magam szívesen hajolnék kérésére.

Mária egyenesen és keményen a nádor szeme közé nézett:

– Mi a kívánsága?

– Kőszeg.

– Kancelláriám oklevélbe foglalja kegyelmednek a kőszegi adományt.

És a többi urak is elmondták. Pénz ötszáz huszár tartására. Pénz hatszáz huszár részére. A Batthyányiak, Tahyak sorban. A pénzt Ferdinánd kérte – kölcsön. Adták a pénzt az osztrák főurak és főpapok, volt rá fedezet. A magyar trón.

Mária ügyes volt, és a Pozsony környéki magyar urak Báthori nádor vezetésével meg­választották magyar királlyá Ferdinándot. Harmincnyolc nap múltán, december 16-án.

Pénzen vett királyság volt ez, korona nélkül, mert a koronát Perényi Péter őrizte, akit Zápolya maga helyett erdélyi vajdává nevezett ki, de mégis csak királyság volt. S míg Zápolya János rosszat sejtve a világ minden tájára szétküldte követeit, hogy segítséget kérjen Ferdinánd esetleges támadásával szemben, ő maga pedig bezárkózva a budai palotába hadtörténelmi könyveket tanulmányozott, ahelyett hogy hadsereget szervezett volna, addig Ferdinánd kölcsön királysághoz kölcsön hadsereget állított és 1527 júliusában megjelent az országban tízezer nehéz német vasas élén.

Hol volt már a mohácsi csatából elkésett negyvenezer, de még az a hatezer is, amelyik Budára kísérte Jánost. Zápolya, akit tehetetlensége miatt Katalin királynak csúfoltak, mindössze háromezer katonát tudott összeszedni. Azokat aztán Salm Miklós osztrák fővezér egyvégben kergette végig Pozsonytól Tokajig.

Zápolya Lengyelországba menekült.

A korona is mindjárt készen volt, miután Perényi Péter átadta a királyi ékszert, s mert még nem töltötték be az esztergomi érseki széket, ugyanaz a nyitrai püspök koronázta meg Ferdinándot, aki a múlt évben Jánost. Igaz, hogy ezúttal ott volt a nádor is, zsebében a kőszegi adománylevéllel. Most már két megválasztott, megkoronázott királya volt ennek a szegény országnak.

A győzelem fermánja

A háború egyik törvénye, hogy ami az egyik oldalon gyász és siralom, a másikon diadal és dicsőség. A mohácsi síkság vérbeborult hősi halottai fölött tort ült az ozmán birodalom. Ennek a tornak irodalmi emléke is maradt s nem is akármilyen. Szolimán szultán intézett ünnepi fermánt, diadalt jelentő levelet serege parancsnokainak. Szét kellett kiáltani ezt a győzelmet a világ minden tája felé, mert ez megszilárdította uralmát ázsiai és afrikai birodalmai fölött is. A levél magyar fordítását 1860-ban tette közzé Vámbéry Ármin a nagy magyar orientalista, de a magyar történeti irodalom nem foglalkozott vele szívesen. Pedig érdekes példája a dölyfös győző szemléletének, és rávilágít a török világuralmi terjeszkedés vallási vonatkozásaira.

– Minthogy a pogányok kiirtását és a hitetlenek kínzását parancsoló szent versek a nagy hagyományban és a felettébb való boldogságot eredményező Koránban megírattak; tisztelt atyáimnál és nagy őseimnél az oly rendeletek végrehajtása pedig mintegy szent szokássá vált ... azért tehát én is a vallás szerint indulni végképp eltökéltem, hogy részt vegyek a boldogságos versben: ,,És szereti az isten, kik az ő útjában örömest elvérzenek.”

A fermán felsorolja a magyar végvárak elfoglalásának történetét, majd megemlékezik a mohácsi csatáról:

,,E várak alól világhódító vitéz seregemmel és vízen ellentrontó hajóimmal a gonosz rabló királynak tartottam. A Dráva vizén, mely nagyságban a Nilt és Oxust, bőségben pedig az Euphratest is túlhaladja, hajókból 2-3 nap alatt nagy hidat verettem seregem átszállítására és Zilkáde hó 12-én minden hadammal és hitbajnokaimmal a becstelen magyarok felé magasban szállongó királysólyomként tartván, az ország virágzó táját győztes csapataimmal tiportattam. A gyáva ellenség jól megértette valódi állapotját, mert mihelyt dicső jövetelem híre esztelen füleihez ért volna, Magyarország Láós kral nevű pogány fejedelme – ,,Vesse meg az isten az itéletnapon” – gonosz, átkozott falkát szedett össze rögtön és minthogy a hatalmas izlamkard általi vesztét gonosz agyveleje már előbb megsúgta, a többi hitetlen bégekhez is segítségért folyamodott. A király mintegy 150.000, fegyveres acélruhába öltözött ördögféle egyénnel Budáról megindulva 7-8 napi út után a Mohács nevű mezőn megállott. Hasztalan tanács és hiábavaló gondolat következtében számtalan ágyúval és több, mint 10.000 puskával az izlam sereggel szembeszállott. Én is fenséges császári elmémet átható ihletéssel látván e verset: ,,Meglehet, hogy az isten megrontja ellenségteket”, illatos bensőmben pedig e boldogságos tételt: ,,Örökségbe adom nektek földjüket, országukat és jószágukat” napkénti fényben ismervén fel, csak a világ teremtőjénél és nagy prófétájánál keresve menedéket, hangya sokaságú seregemmel a pogányokra ütöttem.

Az áldott Zilkáde hó 20-án, egy kedden délután egymással szemközt találkozván, kitört a harc és öldöklés tüze. Az igazhitű vitéz az ,,Allah ekber” és ,,Laillah Alallah” kiáltásait az egek felé harsogtatván, borzasztóan dörgő ágyúk lármájával magyarázták e vers értelmét: ,,Ha majd megrendül a föld”. Míg az emésztő szablya szikráitól a harc tüze meggyúlt és a rontó lándzsa sugaraitól a harcmező kivilágíttatott volna, addig a pokolbeliek leginkább csak az ágyú és a puska tüzétől kínoztattak, e versnek megfelelőleg: ,,Villám esik az égből, hogy szemük fényét eloltsa”. Egyszerre a gonosz király csúf csapataival derék fővezérem, Rumili beglerbég Ibrahim basa vezérlete alatt álló seregét megtámadta, de a basa buzgó személye hős tulajdonait tisztán megmutatta és a csillámló kard élével a hitetleneket lerontotta. E rabló falkának megtámadtatásakor a csatatér hegyen és völgyön holtakkal megtelt. A futók az arszlánytól megijedt szamárként szaladtak és a mészárlás borzalmaitól úgy megszoríttattak, hogy a világot csak egy hangyaszemnek nézték. Valahányszor meg-megálltak, elefántdöntő katonáim életüket és vagyonukat felperzselték s a pokolba lelökték. Végtére elterjedt a győzelem szellője és mikorra azon szerencsét hirdető vers az igazhitűeknek tudatára esett volna, a gonosz király még azon órában a csatatérről megszökött. Gonosz seregét a vallásharcosok tüstént űzőbe vették, nagy részét felkoncolták, sokan pedig a Dunába szorítva Pháraó népeként megfulladtak. Hercegei és főnökei lefejeztettek, s kiket a kard megkímélt, fogságba jutottak.

Hála legyen az istennek, ki az izlám zászlóit győzelemmel koszorúzza, s a népek vallásának elleneit a földig lerombolja, hogy nekem oly nagy, még eddig híres nagy zultánoknak és hatalmas Chakánoknak nem adott diadalmat nagy kegyelemmel nyújtani méltóztatott. És úgy legyen.

– Ezen győzedelmi hír a császári parancsnokoknak azért küldetik, hogy a közös izlámságnak öröm és vigalomgyönyör és derülés gyanánt szolgáljon; mulassanak, örüljenek isten nevében. E hír terjesztessék mindenfelé, hogy az örökléttel összekötött országomért minden ajak forró imát rebegjen! Kelt a nemes Zilkáde utolján 932.”

*

Zápolya Jánost Lengyelországban egy kalandor tanította meg, hogy van egy harmadik király is Magyarországon. Szolimán szultán.

– Csak nem mond le a trónról felséged? Kérje a szultán segítségét! Magam megyek le Konstantinápolyba, hogy megbeszéljem a dolgot a fényességes arcú úrral. Régi ismerősöm ő énnékem. – Így bíztatta Lasky Jeromos lengyel főúr János királyt, s mert János bólintott, Jeromos elindult.

Konstantinápolyban jól körülszimatolt, mert valójában nem járt ott még soha. Lehet, hogy a világcsalóknak van valamely pártfogójuk a magas mennyországban, vagy a paradicsomban, mert rövidesen egy barna képű férfiúval sikerült megismerkednie, Alvisio Grittivel, egy velencei doge természetes fiával, aki mint udvari ékszerkereskedő, bizalmas viszonyban volt Ibrahim nagyvezírrel és Szolimán szultánnal.

– Országomban – közölte Lasky – koronájáért nyöszörög a magyar király.

– Majd visszaszerezzük neki a fényességes orcájú padisah segítségével – válaszolta Gritti.

És nem telt bele egy hét, Lasky Jeromos a szultán lábánál ült és jelentette: – Tiéd, Uram, Magyarország királya, mindenével.

Szolimánt nem kellett biztatni. 1529-ben megindul hadaival, árnyékában Zápolya János visszatér Budára. A következő évben Ferdinánd megkísérli visszaszerezni a királyi székhelyet, de sikertelenül. Buda védelmében török csapatok élén részt vesz Gritti is. János király a királyi semmittevés rabja lesz, boldog, hogy mások teszik azt, amit tenni neki kellene. Roggendorf, Ferdinánd vezére hosszan töreti a budai vár falát és János, mint az árnyék jár-kél sápadtan a vár termeiben, ha nem látják, kezét tördeli esténként nehéz lengyel pálinkától részegen tombol: ugye én vagyok a király, visszaverjük az átkozott németet. Az urak vele isznak, míg asztal alá kerül s otthagyják mocskában. Reggel megint bujdosni kezd, fülel megrémült nyúl módjára, hallja néha Gritti rekedt kiabálását, mígnem az olasz dogefi gőgösen jelenti neki: megvédtük a te fővárosodat, ha már egyszer királyságot csináltunk neked.

Zápolya János könnyek között ölelgeti: Nagy ember vagy te, komácskám, kormányzót csinálok belőled, és Gritti vállveregetve öleli vissza: – Tu majestuoso, tu scimmia. A szép olasz szó lelke mélyéig meghatja Jánost, hát még ha tudná, hogy annyit jelent magyarul: – Te felséges majom.

Karácsony másnapján Zápolya János kinevezi Alvisio Grittit Magyarország kormányzójává. Erre még saját hívei is felhördülnek, hiszen erre még nem volt példa, a király még él. De János vakon bízik benne, szabad rendelkezési jogot ad neki az összes bevételekre, egész Máramaros urává teszi, tizenhat éves fiát, Antalt egri püspökké nevezi ki.

Gritti végigharácsolja az országot, kincseit, a rabolt aranyakat és ékszereket kilencvennyolc tevén, harminc öszvéren és négy kocsin állandóan magával viszi s nincs messze tőle a gondolat, hogy ebben az országban király is lehetne. Önhatalmúlag kivégezteti sorban János legbizalmasabb embereit, s már Jánosra kerülne a sor, amikor az erdélyi rendek seregei Medgyesen erős harc után megölik.

Lány a búzában

A lány lassan lépdelt a tenger búzában. A jobbágyok sűrűn hordták a szerednyei vár nagy kamrájába a termést, amit odakint az asszonyok csépeltek kézi hadaróval. A búzahalom egyre nőtt s az aranyszínű garmada összeborult a lány lépései után. Megszökött az asszonyoktól, gyerekkora óta különös gyönyörűségét találta ebben a sétában, amint a mezítelen talpával felkapaszkodik a búzahegyre, vissza-visszacsúszik, a piros búzaszemek körülcsiklandozzák a bőrét, aztán elveszti az egyensúlyát, belepottyan a halomba s ilyenkor olyan jól lehet sikongani.

A nap beragyogott a kamra nyitott ajtaján. Egyszerre hirtelen sötét lett.

Valaki útjába állt a napnak. Jaj.

Felnézett. István úr állt az ajtóban. – Mit csinálsz itt, leány?

– Múlatom magam egy kicsinyt – hebegte. Istenem, mi lesz most, gondolta. Mit szól az úr, hogy megszöktem az asszonyoktól.

Purchase this book or download sample versions for your ebook reader.
(Pages 1-23 show above.)