Caroline
Copyright Tiszperger József
Publio Kiadó
2011
ISBN: 978-1-4709-4713-2
Smashwords Edition
Ez a történet teljes mértékben a képzelet szüleménye.
Bármilyen hasonlóság élő, vagy élőholt személyekkel
pusztán a véletlen műve.
I.
Az egész az ördögi fekete hajú nővel kezdődött. Valójában már zajlott egy ideje, de Daniel pontosan nem tudott meghúzni egy határvonalat azt illetően, hogy mióta.
Változtatni akart az életén.
Harminchat éves volt, sikeresen
beilleszkedett a társadalomba, volt egy egészen jól fizető állása, és a személyisége megállapodott egy méltóságteljes szinten.
Megvolt a maga baráti köre, és a fiatalkori mohóságokon és szeleburdiságokon is túltette magát.
Azt is mondhatnánk, körbe ért. Már mindent kipróbált, amit akart, és nagyon úgy tűnt, hogy a fizikai világ az ismétlődő halálba rohanásával már nem tud újat mutatni neki.
Megvolt a maga kis lakása is.
Nem mondhatni, hogy jól felszerelt, még csak nem is komfortos, de a falak megvoltak, volt egy ágy, mosógép, hűtőszekrény és sütő. A fürdőszobában egy villanybojler és egy elektromos radiátor. Tudta, hogy ha bármikor figyelmet szentelne neki, egy nagyon egyedi, elegáns, de a személyiségét mégis tükröző otthont varázsolhatna belőle.
Egyetlen dolog hiányzott. Persze az is a közelében volt, de még csak észre sem vette. Tévutakon járt. Évek óta voltak ugyanabban a baráti társaságban egy lánnyal, akit Caroline-nak hívtak. Érdekes módon nem figyelt fel rá különösebben, mint nőre.
Daniel eléggé zárkózott volt. Meg művész.
Leginkább festett, meg szobrászkodott. Ez volt az ő profilja. Persze nem ebből élt.
Valamikor gyerekkorában még azt gondolta, ebből fog élni. Aztán feladta. A szülei lebeszélték arról, hogy képzőművészetire menjen, úgyhogy elment dolgozni. Benne sosem volt akkora hajtóerő, hogy csak úgy kapásból elérje a céljait.
A nőkkel sem volt szerencséje. Volt néhány kaland, meg hosszabban tartó kapcsolat, de semmi komoly.
Azt mondják, itt a földön egy lélek több ember életét is élheti. Ha ez így van, akkor ő csak az egyik mellékága lehet a fickónak.
Már elképzelte, ahogyan a legerőteljesebb énje tényleg kifejezésre juttat minden benne rejlő késztetést, rengeteg pénzt keres, és úgy váltogatja a jobbnál jobb nőket, mint más az alsógatyáját.
Neki ez azért hiányzott az életéből.
Nem egy nő, hanem A NŐ. Korábbi kapcsolataiból azt tanulta meg, hogy ha a nő nem igazán az, amit ő keres, annál az egyedüllét is jobb. Egy művésztől egy rossz kapcsolat elveheti az inspirációt.
Egy időt, energiát, figyelmet követelő nő megöli a művészt, lerángatja az esztétika szférájából, beleragasztja a földi élet minden nyűgébe, bajába, aztán csodálkozik, hogy hová tűnt az az ember, akibe az elején beleszeretett.
Daniel olyan nőt akart, aki képes részt venni az alkotásban, elfogadja, és táplálja a tüzet, ami benne van. Ami igazán ő.
Erre vágyott, ezt kereste már nagyon régóta. És nagyon úgy tűnt, hogy nem létezik ilyen.
Legalábbis nem Sunset City-ben, ahol élt, ahol dolgozott.
Sunset kisváros volt, három órányi vonatozásra a legközelebbi nagyvárostól.
Azelőtt Daniel oda járt tanulni, és munkát is talált ott. Albérletben lakott. A hosszabb kapcsolataival együtt is élt.
Szerelmes bolond volt, aztán beletörődött barom, és végül kidobatta magát velük.
Legvégül visszaköltözött Sunset Citybe, és egy közeli kisvárosba járt át dolgozni, ahol gyárak voltak, és a környékbeliek túlnyomó többségének ezek biztosítottak munkalehetőséget.
Addigra már a szülei is odaköltöztek, így mindig csak munka után látogatta meg őket, és amikor hazaért Sunsetbe, már nem várta otthon senki. Így alakult, hogy elkezdett újra lejárni a helyi kocsmákba.
Voltak alkalmak, amikor kikészült idegileg, és az alkoholban talált megnyugvást.
Itt futott össze gyerekkori ismerőseivel, osztálytársakkal az általánosból, és általuk megismert új arcokat is.
Az emberek itt bandákba verődtek, és úgy mászkáltak egyik helyről a másikra. Végül akárhova mentél, úgyis belefutottál valakibe.
Daniel így abba is beletörődött, hogy egy társaság részévé vált.
Rockerek voltak, ahogy az emberek legtöbbje Sunset Cityben.
A nagyvárosokban javában dúlt a gépzene különféle változatainak korszaka, míg a külterületeken egyfajta hagyományőrzésként megmaradt a rock. Itt ugyanolyan gyakran került '70-es évekbeli gitártépés a zenegépekbe, mint az 1-2 évvel ezelőtti legelvetemültebb hardcore metál darabok.
Ez a társaság, amibe Daniel belekerült, kétségkívül véleményformáló hatással volt Sunset éjszakai életére.
Mike volt a vezére ennek a bandának, ő vette a szárnyai alá, és vezette be a társaságba. Valamiért Mike már iskolás korukban is kedvelte őt. Daniel ezt nem értette, mert teljesen különböző egyéniségek voltak. Mike egy nagyképű durr-bele fazon, Daniel pedig egy visszahúzódó művészlélek. Már a suliban sem volt egy igazi barátja sem.
Valahogy nem találta meg az összhangot senkivel. Elvont volt.
A művészetében is. A témái leginkább a pokol, az angyalok, a sárkányok közötti bestiális, és olykor szexuális megnyilvánulások voltak. Kétségei voltak afelől, hogy bárki megvenné ezeket.
De visszatérve a nő iránti vágyra, Caroline valószínűleg azért nem is tűnt fel neki sokáig, mert leginkább saját magával volt elfoglalva.
Aztán egy este valami megváltozott. Korábban is észrevette, hogy Caroline gyönyörű nő, de minden ebbéli elképzelését elfojtotta amiatt, hogy Mike volt az embere.
Egyrészt azért, mert Mike volt az, aki bevezette a társaságba, másrészt azért, mert Daniel világképében soha nem szerepelt az, hogy elhódítsa valakitől a barátnőjét. De a vágy, az őrült, gondolkodás nélküli vágy minden erkölcsi megfontolást felülmúlt, és idővel kész volt bevállalni mindent, ami vele jár, annyira akarta a nőt.
Hogyan történhetett ez?
Két ember kellett hozzá. Az ördögi, vagy angyali Caroline halvány vágyakozása, és Daniel őrületig fokozódó belső feszültsége, amit nem tudott hova tenni. Egyszerűen nem bírt vele.
Az alkohol egy pontig ellazította, de ha tovább ivott, felerősítette benne, és akkor csak ordított torkaszakadtából, és rombolt.
Előfordult, hogy ilyenkor hazatérve a félkész, vagy kész szobrait kalapáccsal zúzta össze.
A legrosszabb az volt, hogy nem volt hová elvezetnie ezt a rengeteg energiát.
Nem tudott aludni tőle. Végigdolgozott egy hetet, és szombat este, amikor befejezett egy szobrot, elégedetten dőlt az ágyba, és aludt, mint a bunda.
De idővel ez már nem volt elég.
Ledolgozta a hetet, szombat este befejezte a szobrot, és megpróbált elaludni, de nem tudott. Kínjában ment le vedelni hajnali kettőkor a Kör-be. Aztán kóválygott egyik kocsmából a másikba céltalanul. Egy darabig ez ment.
Ebben az időszakban kezdett nőként tekinteni Caroline-ra.
A lány nem tehetett róla olyan mértékben, mint Daniel. Ő egyszerűen csak pontosan tudta, hogyan kell úgy becsavarni a férfit, mint egy villanykörtét.
Fogékony volt az esztétikára, és úgy tűnt, igényli is. Ez volt az, amit nem kaphatott meg Mike-tól.
Mike tipikus vezérhím volt.
Rendszeresen járt gyúrni, kopaszra borotváltatta a fejét, és tele volt nonfiguratív tetoválásokkal.
Kiválóan boldogult az életben, de annyi esztétikai érzéke sem volt, mint egy ökörnek.Nem lebegtek ideálok a szeme előtt, nem vágyott másra, csak amit a fizikai világ adni tudott neki. A remény ritkán jelent meg a mondataiban. Leginkább otromba volt.
Daniel igazából csodálta ezért. Ennek az egyszerűségnek is megvan a szépsége. A tekintete buta, de határozott.
Nem gondol tovább annál, amit lát és megtapasztal. Így nem is fáj a szíve olyan dolgok után, amiket talán el sem lehet érni. De ha mindezt megpróbálnád bebizonyítani neki, akkor erővel gondoskodna róla, hogy a te fejedben se legyen más egy jó darabig, csak az, amit ő odarak neked.
Tehát megvolt a szépség a bestia mellett. A fény a sötétség mellett. Az ifjúság a halál mellett.
Daniel vágyakozni csak gondolatban mert. Próbált szembenézni a fennálló helyzettel, és belül sok mindenen keresztülment.
Időnként beszélgetett Caroline-al, és ezekből az eszmecserékből az derült ki számára, hogy valami vibrál közöttük.
De aznap este a lány elvetette a sulykot. Nem tudni miért. Talán csak heccből. De ez mindegy.
Daniel a lelke mélyén talán már régóta csak egy jelre várt, és amikor megkapta, hirtelen minden, ami benne volt, kontrollálatlanul a felszínre tört. Elsöprő erővel, akár valami vulkán. Még őt magát sem kímélve.
Daniel az otthont kereste. Azt az érzést, amikor együtt van egy nővel, és olyan, mintha hazaérkezett volna.
Ebben az életben ezt nem is tapasztalta meg soha. Akkor mégis honnan tudta, hogy ilyen létezik?
Erre a kérdésre nem tudott önmagának sem válaszolni. Úgy tudta megfogalmazni, hogy ahol nincs szükség szavakra, ott olyan a csend, hogy ha azt elveszíted, akkor már semmilyen életnek nincs értelme.
Emberek életek sorát élik le anélkül, hogy ezt az érzést egyetlen egyszer megtapasztalnák.
Maga sem tudta, honnan a fenéből szedte ezt az egészet, vagy hogy boldog lehet-e egyáltalán valaha egy olyan célkitűzéssel, amiről dalok szólnak, könyvek íródnak, a filmekben próbálják megfogni, de az embereknek csak nagyon kis százaléka hiszi azt, hogy a valóságban létezik.
És feladják!
Daniel is közel állt ahhoz, hogy feladja. De ez az eszement Caroline újra felélesztette benne a célt, talán maga sem tudta, mit csinált.
Egy felnőtt férfi, akinek testét a reménytelenség magzati pózba kényszeríti éjszakánként úgy, hogy megállíthatatlan zokogásban tör ki, nem arra való, hogy kacérkodjanak vele.
Mert ha egyszer megdühödik, akkor nem lehet kiszámítani, hogy mit fog csinálni.
Daniel sem volt elveszett gyerek. Több évig járt bokszedzésre. A karjai hosszúak és vékonyak voltak, de erősek. Kezei kissé nagyok és formátlanok. Gyakran érezte úgy, hogy karmok vannak az ujjai végén.
Mike nagy volt, de lomha. Persze soha nem fog vele verekedni. Addig meg feleslegesnek tartotta az esélyei mérlegelését. Ha netán sor kerülne rá, úgyis minden kiderül.
Ő csak Caroline törékeny testét akarta magához szorítani. A kis buksi fejét simogatni.
Ez valami állati ösztön lehet, hogy ha nincs egy másik test melletted, akkor egy idő után nagyon kelleni fog.
Aznap este Caroline, és ő véletlenül kettesben maradtak.
Bár nem is itt indult a dolog, hanem korábban a Jumbóban. Daniel ott ült nyugodtan, szokás szerint egyedül, és a barna sörét iszogatta. Caroline meg lejött valami dundi barátnőjével. Mike meg a fene se tudja, hol lehetett.
Ezek ketten odaültek Daniel mellé, és vad fecsegésbe kezdtek.
Caroline szenvedélye olyan volt, hogy képes volt úgy zongorázni a férfiakon, ahogy akart.Húzta, húzta őket, és nézte, meddig mehet el.És nem mindenki engedte ezt, vagy egy idő után megálljt parancsolt, így a lánynak soha nem kellett rátaposni a fékre a saját elborult szokásával kapcsolatban. Mert ha egyszer rájött az ötperc, egyszerűen képtelen volt abbahagyni.
Megkezdte Danielt is. A férfi azonban sehol nem állította le, hanem belement a játékba, és kezdett nagyon eldurvulni a dolog.
Caroline arca már egészen vörös volt a veszedelmes kéjtől. Többször próbálta leállítani magát, amikor észrevette, hogy a férfi nem fogja, de aztán valahogy mindig újra rákezdte. Szíve a torkában dobogott, a gyomra összeszorult. Tudta, hogy nem szabadna ezt tennie. De ez a bűnös érzés volt az, ami még vonzóbbá tette a dolgot. Meg kíváncsi is volt. Tudni akarta, Daniel mikor fog kiakadni.
Ez az út vagy valami vad szexbe vezet, vagy a halálba, vagy mindkettőbe egyszerre.
Daniel nem akadt ki, viszont a barátnője már régen, és szó szerint könyörgött, hogy ne húzzák már egymást tovább.
És ő vetett véget az egésznek, mert két kézzel elrángatta Caroline-t az asztaltól, amitől az kissé kiesett a játékból, és hagyta magát kitoloncolni a kocsmából.
Akkor kattant be. Ott kezdődött.
Daniel akkor kezdett el kattogni rajta, és mielőtt beleőrült volna, kénytelen volt valahol levezetni a dolgot, és még ott a kocsmában egy itallap hátuljára felfirkantott egy verset.
Ez a vers igazából róla szólt. De sikerült jól összefoglalnia benne mindent, és kopott fekete bőrkabátja belső zsebébe gyűrte, ahová soha nem nyúlt a hétköznapokban.
Talán egyszer megmutatja a lánynak. Talán erre soha nem kerül sor. Ez a kabát mindig rajta volt mindenesetre.
Pedig nem írt soha verseket.
De ott a kocsmában nem volt más, amin alkotni tudott volna. A művész az művész. Az minden művészeti formát tud. Az, hogy eredetileg mit választott, az csak egy dolog.
Az efféle szerelem pedig olyan könnyen csap át gyilkolási ösztönbe, hogy az emberben felmerül a kérdés, vajon melyik gonosz istenség ültette bele az emberi fajba?
Daniel tudta, hogy minden érv ellene szól annak, hogy a lány az övé legyen. Még a saját erkölcsi elveivel is ellentétben állt. Mégis.
Egy hétre rá - valahogy így - véletlen kettesben maradtak az utcán. Este volt, a srácok bementek a boltba, és még Caroline kis barátnője is beszaladt utólag, mert elfelejtett valamit, így esett, hogy pár percre ott maradtak ketten.
Egy lámpa fényénél álltak az erdő szélén. Köröttük a fák és a házak falai félig sötétségbe burkolóztak.
Caroline fekete kabátot viselt, szőrmével a nyakán. Jól magára húzta, mert hideg volt és fázott.
Hópelyhek csillogtak festett fekete hajában. Mindebből a feketeségből még inkább kirítt hófehér bőre, hosszú nyaka, telt vörös ajka.
Daniel egy darabig gyönyörködött benne.
A kétség csak egy pillanatig tartott. Félig elfordult, karjait egy villanásnyi időre a levegőbe dobta, mintha csak a sors hozta volna így, és most nem lenne más választása.
Elővette a belső zsebéből a gyűrött papírt, és átadta a lánynak.
- Írtam egy verset, érdekel? - csak ennyit fűzött hozzá, mintha a dolognak nem is lenne jelentősége.
A lány kissé elfordult, hogy a fénynél olvassa. Az egyik kis füle fehéren elővillant a hajából. Látszott, hogy vékony ujjai megdermedtek a hidegtől már azalatt a rövid idő alatt is, amíg a papírt fogta köztük.
Végigolvasta, aztán ránézett.
A szemeiben olyan csodálat csillogott, amit Daniel soha nem tapasztalt azelőtt.
- Ez gyönyörű! - mondta, és visszaadta a papírt.
Az látszott a tekintetén, hogy megértette. Tényleg megértette.
Minden apró részletében, a hozzá tartozó érzésekkel, gondolatokkal, és mindazzal együtt, ami nem is volt odaírva.
Daniel úgy érezte, ez történt.
Soha senki nem reagált így a gondolatára, akármilyen formában is kommunikálta.
És ott, abban a percben beleszeretett a lányba. Úgy állt ott, mint valami szerencsétlen kölyök, kezében még mindig a papírt fogva, döbbenten, de valahogy mégis ellazulva.
Eldobva minden méltóságot, felszedett tudást, egyéni jelleget, mint akit újra gyerekké tett a nagy szeretet.
Ekkor már mindenki ott volt körülöttük, és egyikük sem vette észre, hogy történt valami.
Ők ilyet sohasem tapasztaltak meg. Máskülönben egyből feltűnt volna nekik ez a semmi mással össze nem téveszthető hullámhossz.