A kétszarvú ember
By Jókai Mór
Copyright 2011 Jókai Móra
Minden jog fenntartva!
Smashwords Edition
I. A KÉT ÁRVA
Néhány órányira a Serethtől, őseink Magyarország előtti lakhelyén, állt Kucsuk Mehemed basa vára egy kellemes völgy ölében.
Keletről egy roppant barlang van a hegyben, inkább egy óriási fülkének nevezhetni, mert nyílása éppen oly magas, mint az üreg maga, s a nap délutánonkint egész a fenekéig besüt, buja pázsittal s hímes virággal vonva be annak felszínét, míg körös-körül virágos bokrok, sötét lombú fák, repkényfüzérek csüngnek padmalyairól alá, ollyá varázsolva a nyílt üreget, mint egy felkoszorúzott ágymennyezet, vagy egy díszített színpad, s még legbelső falai is be vannak vonva sötétzöld mohával, mi közül oly szépen tűnik elő egy-egy tarka csigahéj.
E hely legkedvesebb mulatóhelye Katalinnak, a basa egyetlen nejének. A barlang repkénykoszorús nyílása, belőle kitekintve, mintegy óriási rámába fogja a vidéket, s a kép méltó a rámához. Előtte egy tó terül, sima tükre csaknem a barlang nyílásáig jő, kétfelől mellette magas, virágos partok, miknek gömbölyű fái kétfelől csaknem összehajlanak a tó felett, s e lombkárpiton át egy szemközti lovagvár fehér ormai tekintenek le a tó sötét vizébe, s túl e váron, messze, messze! a halványkék égre rajzolva, mint egy álomkép tűnnek elő a székely havasok.
Itt ül most is az odaliszk1 a lágy fűbe heveredve, illatos ezüstfűz árnyában, a keleti szőnyegek, a madártollas napernyők szögletben hevernek, helyettök virágos pázsitot s illatos lombokat adott a természet.
A délceg úrnő hölgyei a tóban fürödnek, s ki-kijőnek a partra játszani, enyelegni, – egy-egy hárfát kap kezébe és énekel, – közbe felsikoltoz némely rabnő, kit társnéja tréfából a víz alá buktatott. Katalin nem látja, nem hallja őket, tekintete, lelke, gondolatjai túljárnak a fénylő bérceken, mik amott a távolban rémlenek, szemei az alkony-égen vesztek, mely annál távolabb látszik, minél tovább nézzük.
Mit vár onnan? Tán a postagalambot, mely izenetet hoz távol kedvesei felől? Vagy tán egy felhőnek is örülne, ha onnan látná jőni?
Hisz ott neki hazája van, azon bérceken túl született, ott laknak rokonai, ismerősei mind. De azok nem rokonai többé, a büszkén nemes Kállay család megtagadta a leányt, ki törököt választa férjül; s férje és egyetlen fia most ott harcolnak azon haza földén, s tán győzni fognak és eltemetik Magyarországot, vagy vesztenek, s akkor Magyarhon temeti el őket! Miért imádkozzék?!
Végiggondol lelkében mindazoknak arcain, kiket egykor oly jól ismert; – előtte félig öltözött bajadérek táncolnak vidám karéjban, egymást ölelve, virágfüzérekkel átfonva, rózsapiros ajkaik mosolyognak, gyöngysor fogaikat láttatva; ő Béldinét látja maga előtt szende leánykori arcával, Apafiné méltóságos tekintetét, Csákyné büszke arcát s Bánfi Dénesné szenvedő vonásait; a legutolsó cselédre is emlékezik, ki anyja udvaránál lakott, öreg dajkáját, szobalányait gondolja maga mellett járni, hallani képzeli a pusztai aratóleányok mezei dalait, kiket arc és név szerint ismer, az oly mélabús danákat, hogy szinte sírt bele, aki eldalolta, aki meghallgatta; – maga se tudta miért?
És e pillanatban a kertajtó előtt egy magyar népdal bús melódiája kezdett el hangzani.
Katalin fölrezzent az ismerős dallam hallatára, s figyelni kezdte rá.
Szelíd gyermekhangok éneklék ez anda verset:
„Hová
repülsz, hová,
Kis gerlice madár?
Mit hordogatsz
össze
Gyönge szájacskáddal?”
„Puha
tollut hordok
Apámnak ágyába,
Hímes szép virágot
Anyám
sírja fölé.
Virág
legyen rajta,
Mikor apám megjő;
Puha legyen ágya,
Mikor
belefekszik.”
– Kik azok, kik ott énekelnek? – kérdé Katalin hölgyeitől.
– Csavargó énekesek, elhajtsuk őket?
– Adjatok nekik tíz aranyat, s engedjétek a kertbe jőni, hogy énekeljenek.
A gyermekhangok még búsabb dalt kezdtek.
„Nem
az ám az árva,
Kinek apja nincsen;
Hanem az az árva,
Kinek
hazája nincs:
Mindig van halottja,
Reggel, este
sírhat,
Akármerre menjen,
Mindig temetni jár,
Akármit
vegyen fel,
Mind gyászruha rajta.”
Katalin szeméből két könny esett szép keblére.
– Elhajtsuk ez alkalmatlanokat? – kérdék a rabnők – kik így megszomorítanak dalaikkal?
– Adjatok nekik ötven aranyat, kérjétek, hogy énekeljenek még többet, csak szomorút, a dalban nem szeretem a vígat.
És újra hangzott:
„Szomorú
fogságban
Tenger partja mellől
Szegény magyar bajnok
Kitől
izenhessen?”
„Kitől
izenhessen
Kedves jó nejének?
Gyönge kisfiának?
Síró
leányának?”
Szállnak
a nagy égen
Vándorló madarak,
Fecske, gólya, hattyú,
Szép
hazája felé.
„De
fecske fecsegő,
Gólya kelepelő,
Rájok nem bízhatja
Titkos
izenetét.”
„Bízza
a hattyúra,
Hattyú olyan madár;
Az csak akkor szólal,
Mikor
halni készül.”
„Ne
izenj senkitől,
Szegény magyar bajnok,
Tenger partja
mellől,
Tatár rabságából.”
„Feleséged már a
Föld alatt nem hallja,
S két árva
gyermeked
Bujdosni ment hozzád.”
– Hívjátok elém e dalosokat – monda Katalin, s a hölgyek nemsokára két fiatal szőke gyermekkel tértek vissza, egyik fiú volt, másik leány. Arcaik a naptól leégve, ruháik kopottak, de vonásaikban annyi nemesség, annyi őszinte fájdalom látszott, mintha azon szomorú dalokat, miket nagy urak mulattatására, ajtók küszöbei előtt énekeltek, magokban érzenék; a fiú arcán meglátszott a könny nedves nyoma, mely azon végiggördült.
– Jertek közelebb – inte Katalin – üljetek ide lábaimhoz – s egy szőnyeget teríttetett le számukra, s nyájasan hívta magához.
A fiú alig lehetett több tizenhárom, a lányka tizenkét évesnél, amannak göndör gesztenyeszín haj fedé szép, domború homlokát, s halvány arca felett erős szemöldök s egy pár olajsetét szem uralgott, míg a lyánka piros, telt arcához s derült, kék szemeihez úgy illett a szabadon aláfolyó selyemszőke hajzat.
A fiú félénk, szemérmesnek látszék, a lyánka bátrabb, vidorabb volt, ő biztatta bátyját, kézen fogva:
– No, jer, üljünk ide e jó török asszonyság lábaihoz. Látod, milyen szelíden néz reánk. Jer, ne félj.
A fiú felveté szemeit nagy büszkén, mintha azt kérdezné velök: „hát féltem-e én valaha?” s azzal fogá mandolinját, s leült vele a szőnyegre.
– Oh ne gondolja ám azt kegyelmed, jó asszonyság, hogy Károly fél – beszélt kedves csacskasággal a lyánka –; csakhogy valami jutott neki eszébe, s azon elszomorodott; majd mindjárt fogunk mi énekelni, azonnal, tudunk igen szép dalokat.
Katalin odavoná magához a gyermeket, s végigsimogatva annak szép szőke haját, résztvevőleg kérdezé tőle:
– Honnét jöttök ti e tájra, jó gyerekek?
– Hazánkból Erdélyországból, Felső-Fehérvármegyéből – válaszolt a lányka, – a fiú szótalan volt –; nekünk is volt ott kastélyunk, majd oly szép, mint a kegyelmedé – folytatá lelkesülve, s hozzátevé nagy szemérmesen: – de ki kellett belőle jőnünk.
Az odaliszk érdekelten voná maga mellé a leánykát.
– Hogy jutottatok e sorsra, gyermekem? Nincsenek szülőitek, hogy idegen országban énekléssel keresitek kenyereteket?
– Anyánk meghalt – viszonzá a leányka egy szemeibe lövellő könnyet törölve szét –; atyánkat pedig elfogták, s most tatár uraságnál van rabláncon, azt sem tudjuk, kinél, csak annyit, hogy ebben az országban van; míg anyánk élt, kétszer is megküldte érte a váltságdíjat annak az úrnak, akinél fogva van, de a hírnök nem jött soha vissza, vagy elszökött a pénzzel, vagy megölték az úton; egyszer aztán, hogy anyánk meghalt, és mi árvaságra jutottunk, érkezett haza egy ember Tatárországból, aki együtt volt fogságban atyánkkal, az egy ideig gondot viselt reánk, hanem nemsokára azt mondta, hogy ki kell mennünk a házból és a jószágból, mert azt az atyánk neki eladta, és a fejedelem odaajándékozta. Nem maradt semmink, mint egy fülönfüggőm, amit az atyám vett, és Károlynak a lantja.
– De egyebem is maradt – szólt közbe a fiú bátor tekintettel. – Egy vadászkésem.
A fiatal suhanc olyan képpel mondta azt, mintha valakire gondolna, mikor annak a markolatját fogja.
– S mi történt veletek tovább, hogy jutottatok ide? – kérdé részvét és tudnivágytól érdekelve Katalin.
– Hát, elébb kimentünk kedves anyánkhoz a temetőbe, ott sokáig sírtunk, azután pedig megéheztünk, egész nap elbolyongtunk az erdőben, s ettünk vadgyümölcsöt, akkor én azt mondám Károlynak: hallod-e? Koldulni nem szép, ahhoz nem is értünk, hanem neked van lantod, én pedig tudok énekelni; mikor a török urak erre jártak, sokszor kértek, hogy énekeljünk nekik, s tréfából nemegyszer adtak ezüst- és aranypénzt. Menjünk el oda, ahol ők laknak, ahol atyánk fogva van, hátha ott még többen szeretik a dalt, s most igazán is adnak pénzt? Mi így majd bejárjuk egész Törökországot, mindenütt énekelünk a városokban, s majd ha sok ember gyűl hozzánk, megkérdezzük, hogy nem tudják-e, merre van az édes atyánk? Ami pénzt pedig adnak, azt megtakarítjuk szépen, s ha föltaláltuk az atyánkat, akkor kiváltjuk rajta.
Katalin elragadtatva szorítá magához a fecsegő gyermeket, hangosan zokogva.
– Nem! Ilyen vér csak az én hazám gyermekeiben buzog.
A lyánka megcsókolá a nő kezét, s kebeléből kicsiny, de jól tömött erszényt vonva ki, mutatá dicsekedve:
– Lásd, kegyelmes asszony, nem jártunk hiába, a jó török urak nem hagytak bennünket üres kézzel távozni kapuiktól, és mi megtakargattunk szépen minden fillért, ebből nem szabad semmit elvennünk, mert ez apám váltságdíja, sokszor fekszünk le éhesen, de ehhez nem nyúlunk soha.
Katalin remegve tartá a gyermek kezeit kezében.
– De gyermekem, nem félsz-e, hogy ilyen idegen országban valaki bántani fog tégedet, ily fiatal leánykát?
– Hát nem azért vagyok-e én mellette? – szólt közbe délcegen a fiatal bátya, oly önhitten, mintha az a vadászkés már óriássá tenné.
– Mondjad, Károly, azért van mindkettőnkkel az Isten – igazítá ki helyesen a lyánka.
– Azután, – folytatá a kis fecsegő – ki bántana bennünket, ha megmondjuk, hogy mi atyánkat keressük? A múlt télen, hogy egy nagy várost el kellett hagynunk, s húsz napig vándoroltunk, – a zivatar az úton ért, esett a hó, zúgott a szél, a hófúvás belepte az utat, a varjúk károgtak fölöttünk, mi behúztuk magunkat egy kis barlangba, ott összetettük a kezünket és könyörögtünk: „Jó zivatar, fehérszakállú öreg bátya, légy kegyelmes, ne hagyj megfagynunk az úton, mert mi jó atyánkat keressük!” Azzal megöleltük egymást, s elaludtunk egymás ölében. S lásd: amint reggel fölébredénk, nem volt hó, sem zivatar, meleg eső elverte a havat, szivárvány látszott az égen, kismadár fütyült a bokron a rút varjúk helyett, s húsz napig olyan meleg volt, mint tavasszal. Majd egy erdőbe jutottunk, ott eltévedtünk, s nem ettünk nagyon sokáig, s még kunyhót sem leltünk sehol. „Jó erdőcske! – kértük szépen, – ti derék rengeteg szálfák, ne hagyjatok éhen elveszni bennünket, mert mi jó atyánkhoz indultunk!” s lásd, asszonyom, tél derekán, mikor semmi gyümölcs nincsen, egy nagy diófát találtunk, annak alja terítve volt mind dióval, s három napig volt mit ennünk. Egyszer éjjel farkasok ordítottak az erdőben, mi felfutottunk egy fára, a farkasok odajöttek, s elkezdtek rútul üvölteni. „Jó farkasok, – kértük őket, – ti kedves, szép állatocskák, ne bántsatok mibennünket, hagyjatok elmenni atyánkhoz,” – s ím, asszonyom, egy közülök, a legvénebb, a szakállas farkasvezér elment tova, nemsokára visszajött, egy nagy őzet hozott a hátán, s magával hítta a többieket, s úgy nevetett fehér fogaival ránk, mintha mondta volna, mehettek már, jó gyermekek, ne féljetek… Ha fúvó szél, téli erdő, éhes farkas irgalmas lehetett hozzánk, ember rosszabb lenne-e, mint ők?
Katalin mindig közelebb kezdé vonni magához a gyermeket, amíg azon vevé észre, hogy egészen keblén tartja.
– Ne menjetek innen tovább – mondta hozzájuk ellágyult hangon; – maradjatok itten nálam, nekem is van jó gyermekem a távolban, ahelyett lesztek ti nekem, valahányszor nyájasságot teszek veletek, azt fogom hinni, idegen nő éppoly nyájas az én fiamhoz, ki nemcsak havas zivatarban, hanem kardok éle közt jár.
– De, mi atyánkat keressük, és nem maradhatunk tenálad.
– Évekig eljárhattok az országban, jó gyermekeim, mégsem találtok reá, keresztülmehettek azon a falun, melyben rejtve van, anélkül, hogy ráakadnátok; gyorsabban és biztosabban segíthetek én rajtatok. Rögtön elküldök sebes követeket az ország mindazon főuraihoz, kik rabszolgákat tartanak, s kérdezősködni fogok atyátok után, és ha ráakadtam, kiváltom.
A két gyermek sírva borult Katalin elé, kezeit szorítva ajkaikhoz.
– Rögtön hozzáfogunk a kivitelhez – szólt az odaliszk, intve hölgyeinek, kik nemsokára frissítővel tértek vissza, s a két gyermek elé téve, kínálni kezdték őket jó szívvel.
A lyánka olyan keveset evett, mint egy madár; a fiú szemét lesütve fordult az odaliszkhez:
– Adass nekem, asszonyom, fekete kenyeret.
Katalin csodálkozva kérdé, miért?
– Mert nekem csak az esik jól; – felelt a fiú szigorún, s komoly daccal védte magát könnyebb lelkű testvére ellen, ki erővel ajkai közé akart dugni egy cukros banánt.
Eközben három eunuch állt meg a grotta előtt, melleiken keresztbe tett kézzel, az úrnő parancsára várva.
– El fogtok menni azonnal hárman három felé. Egyitek sorba veszi Riza bég, Omár aga és Ben Mutasszem fő uléma laktanyáit; másik meglátogatja Halil effendit; harmadik felkeresi az alseraskiert, Baruch Tavaifot, mindeniket felszólítjátok, hogy ha találkozik rabszolgáik között egy magyar nemes, kinek neve…
– Boór Ádám, illyefalvi… – egészíté ki büszke hangon a fiú.
– Tehát azt, az érte várandó váltságdíjat kezemből átvéve, nekem szolgáltassák ki, üdvözletemet adjátok át mindenütt, s biztosítsátok őket férjem barátságáról. Megálljatok még: akadhat némely, ki rabjainak más nevet adott, s valódi nevénél fogva így rá nem akadhattok, ha csak leírás után nem. Jó gyermekeim: emlékeztek-e atyátok alakjára, arcára? El tudnátok-e mondani, milyen volt?
A fiú elgondolkozni látszott, de amint előidézé lelkében atyjának vonásait, szemei lassankint könnybe lábadtak, s összeszorított ajkainak rebegésén látszott, miszerint közelebb van ahhoz, hogy sírjon, minthogy beszéljen.
A lyánka elébb várta, hogy testvére fog beszélni, s hogy az hallgatott, ő kezdte el mondani:
– Atyánk magas, karcsú férfi volt…
– De széles vállú és izmos… – egészíté ki hévvel a fiú.
– Szép fehér kezei voltak…
– De erősek… – mondta emez.
– Szelíd arca volt, szép szőke bajusza és kék szemei, mik mindig mosolyogtak, ha velünk beszélt.
– De villogtak, mikor harcolt!
– Egyéb jel nem volt arcán? – kérdé Katalin.
– De igen – felelt a fiú –; egy sebhely a jobb halántékán, amit Vöröstoronynál kapott. De aki a sebet adta, az meghalt ám! – veté utána sietve.
– Jó – szólt Katalin az eunuchokhoz fordulva –, ti sorba néztek minden rabot, ki e leíráshoz legkevésbé is hasonlít; – lehet, hogy azóta már megőszült, akit keresni fogtok, arca elvadult, de ti azért minden ott lévő magyartól kérdezzétek meg nevét, s ha ráakadtok illyefalvi Boór Ádámra, sietve jöjjetek vissza, megvinni érte a kívánt váltságdíjt.
A küldöttek lóra ültek, s elvágtattak; a lyánka oly jókedvű lett, mintha azok már bizonyosra mennének, s vissza sem jöhetnének atyja nélkül, de a fiú elkomorult, s míg testvére kedves danákat zengve vidítá hálaadó kedéllyel a jóltevő úrnőt, ő félrevonult egy bokor alá, s ott elszomorodva megült, míg a lyánka odament hozzá:
– Mit szomorkodol? Hisz elhozzák majd atyánkat, – szóla hozzá biztatólag.
– Azon búsulok, hogy itt maradtunk – felelt a fiú bánatosan –; én tudom, hogy nem találja meg őt senki, csak én…
– Én sem?
A fiú tagadólag inte fejével. Erre aztán a lyánka is szomorú lett, s visszatérve az odaliszkhez, oly bús dalokat énekelt ismét, hogy szinte sírtak bele.
Néhány nap múlt el, mialatt Katalin mindennek bővében tartá a két felfogadott árvát, csak jó kedvet nem tudott nekik adni. Károly egyre menni vágyott, s úgy elült naphosszat egy magas dombtetőn, szüntelen egy táj felé nézve, s gyakran mondá testvérének: „Arra szeretnék én menni, arra hiszem én apámat.”
Napok múlva előkerültek a küldöttek, előbb az egyik, majd a másik, utoljára a harmadik.
A két első minden rabjait sorra nézte a bégnek, az agának, az ulemának, az effendinek; sehol sem találta, akit keresett, a harmadik pedig, ki a seraskiernél járt, ilyen goromba választ hozott vissza azon kérdésre, hogy nincs-e nála egy illyefalvi Boór Ádám nevű, ilyen és ilyen arcú, termetű magyar rab?
„Hát mióta vannak neveik a kutyáknak? Ki hívja az ökröket, lovakat úgy, ahogy ők akarják? Egyik kesely, másik fakó, egyik villás, másik kormos; én hívom pejkónak, akinek eladom, hívja rárónak, s az nem megy az anyakönyvbe. A rabszolgák között pedig nincs semmi különbség, hogy egyik ilyen, másik olyan! Van két füle, van két keze, lába, ha még le nem vágattam, van egynek két szarva is. Pusztulj a pokolba!”
– Mondtam – sóhajt fel a fiú –, hogy nem fogja őt feltalálni senki, csak én.
E pillanattól fogva nem volt a fiúnak többé maradása. Rögtön menni akart azon táj felé, merre őt egy titkos ösztön vonta, s nem fogott rajt sem kérlelés, sem vigasztalás.
Katalin látva, hogy vissza nem tarthatja őket, még egy utolsó próbát kívánt értök tenni, s ez az volt, hogy elmenjen velük együtt a seraskierhez; – amit a fiúnak csak a titkos sejtelem súgott a vízen túli táj felől, azt Katalin érett meggyőződésből hitte: a seraskier birtoka volt azon táj, s éppen a durva visszautasítás volt legnagyobb ok azt hinni, hogy a keresett rab az ő birtokában van.
Másnap mindjárt felkészült az útra a derék hölgy; azon időkben, és kivált Moldva belsejében nagy hozzákészülődéssel járt egy több mérföldre teendő utazás; a keskeny, vízmosás rongálta hegyi utakon csak szoktatott paripán vagy öszvéren lehetett haladni, gyakorlott kalauz vezetése mellett, ki a hegyek minden zegezugát ismerte, s nem jött zavarba, ha egy vagy más ösvény el volt zárva aláhengerült kövekkel, s jól ismerte a hegyi folyamok átgázolható sekélyeit. Elől-hátul jó csomó bátor fegyveres szolga vette körül az utazókat, védve őket ólálkodó rablók ellen, s velük ment egy fizetett csausz, ki, mint eleven útlevél, biztos átjárást szerezzen nekik a mamelukoktól őrzött kapukon, s a murzák hajdúi között. Öt-hat teherhordó öszvér szállítá utánuk a több hétre való eleséget, mert vendégfogadóknak sehol híre sem volt, vendégszeretetnek még kevésbé, s ha vagy egy folyamnak ki tetszett áradni, három napig tehettek egy órai utat, s ugyanezen okból sátraikat is magukkal hordták, s ahol elesteledtek, ott ütöttek tanyát.
A fiú látva e terhes készületet, szerényen mondá fogadott anyjának:
– Miért tész magadnak ennyi alkalmatlanságot? Áldj meg bennünket, és bocsáss tova. Elmegyünk mi egyedül a seraskierhez. Álltunk mi nagyobb urak előtt is.
– Nem bocsátlak nálam nélkül. Ő bizonyosan titeket is ott fogna. Én ismerem jól a vén renegátot. Lopás, rablás, csalás, gyilkolás nála mindennapi kenyér.
– Az Istenért, kegyelmes asszony. Akkor te is félj odajőni.
– Ne feledd, fiam, hogy én Kucsuk basa neje s Feriz bég anyja vagyok, kiknek kardjait Moldvában is jól ismerik.
Az asszony annyi önbizalommal mondá ezt, hogy a fiú szinte büszke kezdett lenni, hogy neki ily bátor fogadott anyja van.
Még aznap este Katalin egész kíséretével útnak indult, ő maga erős oláh ménen lovagolt keleties török öltözetben, mint azon táj amazonai szoktak, magas gyöngyháznyeregben, turbánjában rengő kócsag, oldalán görbe szablya.
A leányka csengős öszvéren ült, mellette bátyja ment gyalog, nyeregkápáját fogva, hogy kis testvére le ne essék. Az öszvért zablájánál fogva vezette egy barna képű oláh kalauz, míg a karaván élén egy török kalauz ballagott.
A török kalauznak fogadása tartá, akárhol az úton keresztülfolyó patakot talált, abban harmincháromszor megmosni kezeit és ábrázatját; az oláhnak pedig az a fogadása volt, hogy ahol egy szentképet talált az útfélen, s előtte kiürülve a pomana korsaját, addig odább nem ment míg forrást nem talált, amiből azt megmerítse; mely vallásos és emberbaráti fogadások számtalanszor nyújtának az egész társaságnak alkalmat a megpihenhetésre.
A török kalauz szótalan ember volt, annál beszédesebb volt az oláh, elmondta apjának, anyjának, öregapjának minden viselt dolgait; minden bokorról, patakról tudott valami emlékezetest: „itt ebben a kőben bukott el a Murza paripája tavaly nyáron; amott, abba a fába véste a nevét Drágu Lupuj, meg a szeretője Muntye Ljubu, derék egy pár voltak; itt akasztatta fel azt a harminc rablót sorba egymás mellé Halil effendi; abban a lyukban ott lakott a süvöltő sárkány, akit Balina Gregu szurokpogácsával megölt. Itt nyomta agyon a terhes szekér azt a zsidót, aki öt esztendővel ezelőtt felfordult, s a szekér alá esett. Amott verték agyon a debrenyi kántort a zsiványok öt dénárért. Itt volt ezer esztendő előtt az a nagy tó, amiben aranyhajú Flore fürdött, meg az aranyludak. Ezen a kövön állt Drakul vajda, mikor a cigányasszony megjövendölte neki, hogy Várna alatt el fog esni a magyar király, s ő a fiát küldte hozzá két jó futó paripával, hogy megszabadítsa…”
Mindezen helyeken már messziről mutogatá a jó oláh, ki szüntelen karavánok vezetésében vénült meg, s valahányszor egy említett helyhez ért, mindig egy követ vetett oda, úgy hogy idő jártával egész halmot rakott mindenüvé.
Ilonka – így hívták az árvaleányt – figyelmesen hallgatá mind e meséket, gyermeklelke elandalgott a tündéres, a szokatlan, a borzasztó regéken, s ha vezetője el talált hallgatni, ő kérdezé: hát e helyről nem tudsz valami mesét? Mi gyújtotta fel ezt a fát? ki égeti azt a tüzet ott a távolban, mi füstöl ott az erdők közt, micsoda veresség csorgott ottan le a sziklán? mi csattog úgy a távolban? és az oláh semmire sem felelte volna azt, hogy nem tud róla; sem oly tudatlan választ nem adott, hogy azt a fát a villám gyújtotta volna meg, hogy a tűz pásztorfiúk műve, a füst pedig szénégetőké, és a veresség nem egyéb zápormosta veres földnél; s a távoli zörej a hegyi patak moraja; hanem megmagyarázta szépen, hogy ahhoz a fához egy kegyes oláh barátot kötöztek kegyetlen tatárok, s úgy gyújtották meg alatta, ott a tűznél zsiványok sütnek ökröt, s a füst a föld alól jő, hol kecskelábú boszorkányok főznek irtóztató üstben rettenetes főzeléket, az a veresség pedig ott a griffmadárnak a vére, s ami zuhogást hallani olykor a messzeségből, az nem egyéb, mint a kétszarvú embernek a köhögése.
A leányka csak hallgatta, amíg csodákról és tündérekről volt szó, de a legutóbbinál elnevette magát, s megtaszítva kis kezecskéjével az oláh mozsárnyi báránysüvegét, mondta:
– Eredj, te bolond! Mit mesélsz nekem kétszarvú emberről.
– No, no – inté az oláh –, majd meglátod, csak jól ne viseld magad.
– Hát milyen az? Mit csinál az itt?
– Tudom is én, hogy mit csinál? Én csak azt tudom, hogy elszaladok, ha meglátom.
– Hát láttad te? – kérdé a lyánka, féltében nevetve.
– No, no, csak nevess. Éppen az ilyen gyerekeket kapja el, mint te vagy.
– Mit ijesztgeted azt a gyermeket? – riadt rá odafordulva Katalin. – Mit hazudozol annyit.
– De nem hazudok én – állítá az oláh –; ahányszor gyermekhangot hall, mindjárt előjön a kétszarvú ember, amiért ha valaki keresztülmegy a Dzerdzsina völgyén, már előre beköti a gyerekei száját, hogy ne beszéljenek.
Katalin elkacagta magát.
– No itt nincs több gyerek, csak te magad, jó kalauz, hát kösd be a szádat, mert mindjárt a Dzerdzsina völgyet érjük.
Az említett völgy egy sivár, elhagyott hely, már messziről kiválik az egész táj közül: egymásra hányt sziklák, égnek emelkedő csúcsok vadon tömkelege az, mikről kuszáltan merednek szét a vihartépte fák. Alig látszik rajra valami zöld, az út a sötét mélységbe kanyarodik alá, s ott elvész szem elől, míg ismét szörnyű távol látszik újra, amint előtekeredik a magas hegyháton, mint egy fáradt kígyó; a sziklák közül nagy zuhogva, csattogva jön alá egy sebes hegyi patak, mely mintegy körülölelni látszik a szomorú, barátságtalan völgyet, elválasztva azt a vidék mosolygóbb részeitől. Az egész völgy alig mutat valami élőt, csak a bérci sasok kóvályognak a magasban kanyargó, méltóságos röpttel.
A nap már aláfelé hanyatlott, s a félhold ezüst sarlója kezdett meglátszani az égen. Amint a hegyi folyamhoz értek, a török kalauz ismét megállt, megmosta kezeit és orcáját harmincháromszor, a társaság azalatt várt.
Mikor ennek vége volt, akkor meg a papucsait húzta le.
– Barátom! – kiálta rá Katalin – csak nem tettél magadban új fogadást, hogy a lábaidat is megmosd harmincháromszor minden patakban?
A török röviden válaszolt.
– Ma nem megyünk tovább.
– Hogyne mennénk? – sürgeté a nő –; az idő szép, és még elég világos, az állatok nincsenek elfáradva, s elég pihenve jövünk.
– A hold már feljött – viszonzá a török –, s holdfeljötte után nem megyek keresztül a Dzerdzsina völgyén.
– Miért ne mennél?
– Mert ott lakik a kétszarvú ember.
– Te tréfálsz.
A török bólintott fejével, mintha azt jelentené, hogy bár tréfálhatna.
– Hát kicsoda, micsoda az a kétszarvú ember?
A török vállat vonított.
– Iblisz.2
– S láttad te ezt az Ibliszt?
– Szaladtam előle.
– S ő kergetett?
– Nem néztem hátra.
– Adj legalább hosszabb feleletet: minő alakja? arca? viselete?
– Szarvai homlokából vannak kinőve, felfelé, mint egy kecskebaké; lábai szőrös tehénlábak, hasított körömmel, válláról kérges bivalybőr csügg, farka hosszan lóg utána.
– Úgy van, asszonyom, szórul szóra ilyen – állítá az oláh kalauz is.
– Ejh. Álmodtátok ti ez alakot, s most azt hiszitek, hogy láttátok.
– Én nem álmodtam asszonyom – szólt a török –, mert ijedtemben úgy nekifutottam egy fának az orrommal, hogy most is félreáll tőle.
– Vagy hát szemeid csaltak meg, s lehetett, akit láttál, valami pajkos pásztorgyerek, ki kecskebőrt húzott fejére, hogy az utasokat ijeszgesse.
– Mellettem haladt el tíz lépésnyire, asszonyom, mert amint fél arcommal a fába ütődtem, elestem egy bokorban, s onnan láthattam, és ő nem vett észre; – idős férfikorban lévő ember volt, az arca szomorú és nem rút, nagy hosszú szőke szakálla melléig ér, s a két hátrahajló fényes szarv egyenesen a homlokából van kinőve, a haj választékai közül, még a bőr repedései is látszanak mellette körös-körül. Mellettem ment el, asszonyom, kezében nagy furkósbottal; Allah lássa meg lelkemet, ha csak egy szót nem mondtam igazat!
Katalin bosszúsan ráncolá össze homlokát.
– Tehát nem jössz keresztül?
– Ha három esztendőt ígérsz a paradicsomból, még akkor sem.
– Akkor itt maradsz kardos,3 mert mi továbbmegyünk, holnap utolérhetsz bennünket. Hát te, frátye! – fordult ekkor az oláhhoz –, két arany felpénzért megteszed-e az utat?
Az oláh vakargatni kezdett a csimbókjai között, mintha gondolkoznék.
– Sohase hányd, vesd a dolgot; ha ember az, akitől félsz, akkor látod, hogy elég sokan vagyunk ellene, ha pedig ördög, akkor gondolhatod, hogy van jó ízlése, hogy nem téged ragad el, hanem hármunk közül egyikünket.
– Igazságod van, asszonyom – szólt az oláh megnyugtatva. – Ezt a két gyereket fogja elkapni. No, gyerekek, befogjátok a szátokat.
Azzal szépen elébb került a gyermekektől az oláh, mintha e kritikus órában nem óhajtana közel lézengni hozzájok, hanem a fegyveresek közé vegyült, elmondva százszor, hogy ő nem fél.
A karaván átgázolt a hegyi patak sekélyén, s amint leereszkedve a völgybe még egyszer visszatekintének, látták, mint imádkozik a hátramaradt török, arcra borulva leterített burkonyán.
II. A RÉM
A nap még fent volt az égen, de a mély völgyben rég este volt már. Ide naponta csak hat óra hosszat süt verőfény, az sem talál semmit a komor sziklákon, amit kikeltsen, csak a tetőkön zöldül holmi gindár bokor s a törpe sóskafa, melynek lombjain elszórt kecskenyáj legelész, inkább vad, mint szelíd, miket csak egy-egy zivatar képes összeterelni: olyankor együvé bújnak egy sziklaoduba, s számbaveheti a pásztor: hánnyal fogyott? hánnyal szaporodott?
Mentül tovább halad a karaván, a völgy annál sötétebb, szorosabb, óriás sziklafalak merednek fel kétfelül, miknek hasadékaiból bömbölő barlangok nyílásai tátongnak elé. Az ember úgy fél, úgy szorong: ha ezek a roppant függő bércek egyszerre csak összeomlanának! Az ég mindig keskenyebb lesz, már valami homályos köd kezd ülni a völgyre, az emberek úgy elhallgattak, csak az öszvér csengettyűje ád dolgot a visszhangnak s az utasok után legördülő kavics.
Végre a völgy legmélyebb helyére érnek, itt egy roppant kődarab zárja el az utat, melyet valaha földrengés vethetett a völgy hasadékába, s amint egyik felével a meredek sziklaoldalhoz lapul, másfelől úgy elszorítja az utat, hogy az mellette elhaladva alig enged két jó arasznyi tért az utazónak, azon túl száz ölnyi mélység, s aki lovon halad, kénytelen féloldalt hajolni, hogy a sziklához ne dörzsölődjék: egy botlás, egy szédülés, s ló és lovas ezer darabra zúzott.
Mindenki szorongva közeledett a helyhez, az emberek egymásra tekingettek.
– No, gyermekek, – szólt az oláh kalauz –, most aztán imádkozzatok, mert ha itt kap el bennünket a gonosz, még csak futni sincs hová.
A fiú bosszankodva hallá a figyelmeztetést, s amint a sziklához érve még egyszer hozzáfordult a kalauz, intve őket:
– Itt azután elhallgassatok egészen, mert bizony Isten, nem engem kap el valami, hanem titeket.
Károly csak azért is dacosan levevé nyakából mandolinját, s egy víg akkordot adva rajta, elkezdé bátor hangon dalolni:
„Sárga ló, sárga ló, aranypatkó rajta!”
Azon pillanatban ijedten kapott az oláh Katalin lovának zablájához, csaknem hanyatt esve:
– Jézzu Mária! Ahol a kétszarvú ember!
Mindnyájan odatekintettek. Valóban ott állt, a sziklaköb tetején, mintha egy rejtett üregből bújt volna egyszerre elő a meghallott dal szavára.
Úgy, ahogy a török által leíratott: lábai, szőrös tehénlábak, hátán összekötött bivalybőr, homlokaiból két hátrahajló szarv nőtt elő, mely vad, ijedelmes tekintetett adott különben oly szelíd arcnak, melynek vonásain e pillanatban még örömöt, még mosolyt még emberi vágyakat is lehete látni.
Amint ott a magasban állt, a karaván feje fölött, görcsös botjára támaszkodva, sötét alakja, hegyes, meghajlott szarvai élesen kitűnve az alkonyég színéből: az egész karaván holttá bűvölve állt; – Katalin paripája horkolva ágaskodott, orrlyukaiból forró gőzt fútatva, s felborzadt serényét hányva jobbra-balra, míg Ilonka felsikoltva takarta el arcát bátyja kebelébe, ki vadul tekintve hátradobbanva az előidézett rémre, s kezével vadászkéséhez kapott.
De a következő pillanatban reszketni kezdett a fiú, keze elbocsátá a kés markolatát, arca elsápadt, ajkai szótlanul nyíltak meg rebegve, melle zihált, szó nem jött nyelvére, szemeit elfutotta a veresség; egyszerre elveté fejéről fövegét, s nekirohanva a sziklának, mielőtt valakinek eszébe juthatott volna meggátolni, a sziklahasadékokba fogózva, mint a vad hiúz, oly sebesen felkapaszkodott a rémalakhoz, ott térdre bukott, megragadta annak kezét, elhalmozá csókjaival, sokáig nem jött más hang összekulcsolódott ajkaira, mint egy szótalan sírásé, minő annak sírása, ki álmában kiáltani akar és nem tud; míg egyszerre mint a zápor, megeredt szeméből a könny, s akkor minden ízében megrendülve kiált fel:
– Ez az atyám!
A csodálkozás moraja zúgott fel a karavánból. Maga a fiatal testvér oly kétkedő idegenséggel tekinte fel a rémalakra, s majd támadt, majd ismét elmúlt arcáról a könnyű derű, mit a megismerés idézett néha reá. Ő nem ismert apjára többé. Azokhoz a szép szemekhez, ama szelíd, mosolygó archoz, mely az ő gyermeki szívében élt felőle, oly hasonlótlan volt e kép, rémes két szarvval homlokán: jól mondá a fiú, hogy egyedül ő fog apjára találni és senki más nem.
De a férfi megismerte őket, s míg szótlan fájdalommal szorítá kebelére fiát, szemeivel leányára tekinte le, oly búsan, oly fájdalmasan, mintha könyörögne neki, hogy ismerjen ő is reá!
A fiú szóhoz kezde jönni, s könnyeivel együtt beszéde is megeredt.
– Emberek! jó emberek! Nézzétek, hisz nem rém ő, nem ördög, nem kisértet; – ember, mint én és ti vagytok; meggyalázva, elcsúfolva, emberalakjában megrontva, de bizonyára nem Isten által, hanem gonosz emberek által; óh, de én megismerném apámat, ha arca össze volna is törve; hát te? Ilonka! Nem látod-e őt?
– Leányom! – rebegé a rém, oly hangon, melynek keserves rezgése a szíveken hatott keresztül, hogy Ilonka az ismerős hangra félájultan omlott le az öszvérről, s csak Katalin védő karjai tarták fel.
– Jer, szállj le onnan! – kiálta fel az amazon – ha ember vagy és Istent hiszesz, szállj le hozzánk!
Katalin egyedül mert megállani a közeledő rém előtt, ki fia karjára támaszkodva, a szikla rovátkáin alászállt, kísérete szétfutva, biztos távolból nézte őket; a kalauz felfutott egy fára.
Az ember lejött, s letérdelt leánykája mellé, összecsókolgatá annak homlokát, szemeit, míg a gyermek magához tért ölében az atyai csókok melegétől, s felpillantott, de hirtelen eldugta ismét arcát, s míg kezecskéi apja nyakát ölelték át, arcát annak keblébe rejté.
– Irtózik tőlem, – susogá az ember bánatos sóhajjal, s azután fiához fordult:
– Hol jártok itt? Miért jöttetek ki Erdélyből?
– Kétszer küldtük el váltságdíjadat, mindannyiszor el kellett annak tévedni, most magunk indultunk el vele.
– Későn érkeztetek vele – szólt az ember lecsüggesztett fővel.
– Óh, apám – sóhajta a gyermek –, jöttünk volna hamarább, de koldulva gyűjtöttük váltságdíjadat idegen országban.
– Koldulva! ti? – kiálta fel az ember – hát barátom, kit megbíztam, hogy vagyonaim egy részét eladva azt küldje el: Pozsgai nem-él-e? Hát nőm elfeledett-e?
– Barátod! – kiálta dühösen égő arccal a gyermek. – Barátod kihajta bennünket házunkból, mint mondá, a te megbízásod szerint. Nőd pedig, anyánk, most is emlékezik rád – a túlvilágon.
Az ember hátratántorodék, s a sziklához kelle támasztania fejét, hogy el ne essék.
– Úgy van, apám. Ha e derék hölgy itt, ki mellettünk áll, Istentől nincs segélyünkre küldve, most is koldulunk talán; ő küldözött, ő fáradt velünk érted, neki köszönjük, hogy megtaláltunk, hogy megszabadítunk.
Az ember odaborult Katalin kezére, s csókjaival halmozá el azt.
– Óh, asszonyom, azok iszonyúk, amik énvelem történtek; de te légy áldva százszor, hogy gyermekeimre kiterjesztéd kezeidet; nem adhatok jóságodért egyebet, mint ha őket adom neked, mert hisz enyémek úgy sem lehetnek ők többé.
– Bármily borzasztó legyen is a sors, mely téged ért, él az Isten, hogy azt megfordítsa rajtad – szólt szilárdul a delnő –; s ha megengedé, hogy gyermekeid feltaláljanak, nem ujjmutatása-e a mindenhatónak ez, hogy ismét boldoggá fog tenni, és visszasegítend hazádba?
– Lehetetlen! – én rabja vagyok a seraskiernek, kezemen nincs lánc, nyakamon nincsen vas, de erősebben rabbá tesz, ami itt homlokomon van…
Katalin nem tudta magát megtartóztatni a borzadálytól.
– Mely kéz tette e csodát veled?
Az ember lecsüggeszté fejét felsóhajtva:
– Óh, asszonyom! Neked biztosan édes álmaid szoktak lenni, mert lelked tiszta, és arcodon boldogság látszik, ne akarj tudni dolgokat, mik álmaidba kísérteteket kevernek, s megingatják benned a hitet.
– Akarom, hogy beszélj; mert kell ismernem sorsodat, hogy azon fordíthassak. Ha borzalom hallani, amit mondasz, gyermekeidet küldd félre.
– Én hallani akarom azt, apám! – szólt a fiú fenndobogó szívvel, míg a lányka még szorosabban simult apja keblére, s még mélyebben rejté annak darócöltönyébe arcát.
– Halld tehát, amit hinni nehéz. Ezelőtt hat évvel, midőn Rákóczy György nem érve be saját fejedelemségével, kiment országot hódítani Lengyelországba, s kivitte magával az erdélyi nemesség színét, én is azok közt voltam. Honn két fiatal gyermekem s áldott jó nőm maradt.
Ez emléknél elfogult az ember hangja, s szemeibe könnyek tolultak.
– A lengyelek tatárt híttak segítségül, elhulott a szép nemes had, s aki élve maradt, azt rabszíjra fűzték, s elhurcolták messze országokba. E sors ért engemet is s legjobb barátomat, Pozsgai Ferencet. Gyermekkori barátom volt, asszonyom; atyám mint szegény fiút fogta fel, velem nevelteté; együtt éltünk, együtt harcoltunk, egy láncra voltunk verve. Midőn elfogatásunknak híre futamodott, kiknek rokonaink, családunk volt, az sietett váltságdíjunkat sietve megküldeni, de amely nap a bennünket fogva tartó murza felvette a díjat, érkezett a seraskier a szultán halálparancsával, mely selyemzsinórt ítélt a murzára, s annak minden pénzét és marháit a seraskierre juttatá. Ez utóbbiak közé tartozánk mi is. És a seraskier semmit sem akart tudni a váltságdíjról, s mi rossz után rosszabbat cseréltünk, amaz rossz volt embernek, de imez jó volna ördögnek. E szorongattatásunkban mi nehány száz rabok, ami pénzecskénk volt koldulásból, nagy elrejtegetve összeraktuk azon szándékból, hogy egyet magunk közül kiváltunk, s azt hazaküldve Erdélybe meghatalmazzuk, hogy mindnyájunk vagyonából adjon el annyit, amennyi a váltságdíjra kell, s küldje meg értünk. Én legjobb barátomat ajánlám erre, Pozsgait. Mondám, hogy ő becsületes ember, benne bízni lehet, mert jó hazafi, jó keresztény, és mindnyájunkat szeret. Mi kiváltók e férfit, s elküldtük Erdélybe, és vártunk, vártunk sokáig, egyik napról a másik napig; a napokból évek lettek, és nem tudtuk, miért nem érkezik váltságdíjunk…
Az ember elfulladt a beszéd és fájdalom miatt.
– És e becsületes ember – szólt Károly, mintha folytatni akarná apja beszédét – elfoglalá a küldők jószágait, árváikat, özvegyeiket kiverve házaikból, birtokaikat elvesztegette potom pénzért, és gazdáikat rabságba hagyta veszni.4
– Úgye, Istenhez kiállt e szó, asszonyom?
– És Isten keze nem rövidült még meg.
– Nem zúgolódom. Mi vártunk évekig, s itt vesztünk a várakozásban, a seraskier maga is undok renegát, gyűlölte mindazokat, kik hitükhöz állhatatosak maradtak, s mindent elkövetett, hogy bennünket eltántorítson, velünk teljesítteté a legaljasabb munkákat, miket másutt a cigány is csak akkor vállal el, ha éhenhalni készül; de én nem engedtem eltántorulni társaimnak lelkét, s midőn leroskadtak sorsuk terhe alatt, én vígasztalám őket, s példát mutaték nekik, mint kell a balsorsban erősnek lenni. Egyetlenegy nem hagyta el hitét. A seraskier dühös volt, s megtudva, hogy társaim engem tartanak magok előtt mintegy példaképül, maga elé állíttata, s előbb hízelge, majd fenyegetőzött, hogy társaimat vegyem rá az áttérésre; én istenben vetém reményemet, s dacoltam vele. Ekkor írtóztató bosszút esküdött fejemre, és beteljesíté azt; megkötöztetett egy széles gerendához, s homlokomon felhasíttatva a bőrt, egy eleven kecskebak fejéről leszakíttatá a szarvakat, s azon forrón, véresen a homlokomon vágott sebbe kötteté azokat erősen rászorítva, úgy, hogy hat hét alatt fejemhez voltak azok nőve elválaszthatatlanul, amint látod.5
Katalin elsápadt az iszonyat miatt. Károly tenyereibe hajtá homlokát, a kisleány pedig féltében elaludt apja ölében.
– Ugyanekkor – folytatá a rab – egy tulok hátulsó lábairól lehúzatva a bőrt azon nyersen lábaimra vonatá, míg rászáradtak, úgy, hogy levágni sem lehet többé. Akkor ezen vadonba bocsáta el: „itt fogsz lakni, s innen ki nem jöendsz soha, mert borzadni fog tőled mindenki, aki meglát, s iszonyattal kerülend ki minden élő ember, s ha vezére voltál társaidnak, most vezesd a hozzád hasonlókat!” E szavakkal ama kecskenyájra mutatott, melyet amott a sziklákon legelni láttok, s mikhez íme hasonlatos vagyok.
Katalin alig bírt magához térni a bámuló iszonyatból; azzal egy gondolat járta át lelkét.
– Menj vissza gyermekeiddel az én jószágomra, szolgáim egy része vezetni fog, és magam elmegyek a seraskierhoz.
– Szöknöm nem lehet, asszonyom, mert e gúnyjelről mindenki rám ismer, s a seraskier hatalmas, csak arra hoznék veszélyt, ki velem jót akar tenni.
– De én váltságdíjat ajánlok neki, s akkor elbocsát.
– Alig hiszem.
– Én tudni fogom kényszeríteni, én nem félek tőle.
– Óh, asszonyom, ne tégy egy lépést sem miattam, én nem óhajtom a világot látni többé, és a világ elborzadna, ha engem látna. Menj vissza gyermekeimmel, és légy anyjok nekik, én itt csendes elmerengésben élni fogok és elmúlni, s amíg élek, érted és őértük imádkozom.
– Nem, nem – szólt a fiú –, mi elmegyünk a seraskierhez érted könyörögni.
– Őhozzá könyörögni? Hát könyörög valaki egy kiszáradt fának, egy dühödt fenevadnak?
– Jehova Istenre! – kiálta az amazon, büszkén kardjára ütve. – Kucsuk basa neje mást is tud, mint könyörögni!
A Jehova névre felderült az ember arca. Hévvel ragadá meg a hölgy kezét.
– Te keresztyén vagy?
– Én is megtartám hitemet annyi kísértet között – válaszolt a nő szent ihlettel szemeiben.
– Úgy bizom benned, hogy megőrzöd gyermekeimet; hogy engem megszabadítasz-e, az előttem közönyös dolog.
– Amit Isten akar, az teljesülni fog.