A kőszikla
Életmesék
© Brátán Erzsébet
Publio Kiadó
Minden jog fenntartva!
2011
Smashwords Edition
Kőszikla
Nagypapa háza egy lankás hegyoldalban állt, ahol néha meglátogatta a családja. Olyankor lesétált a kis unokájával a Forráshoz, és egy kis kulacsot telemerített vízzel. Azt a vizet kincsként kezelte, de a kisfiú sosem értette, miért. Azon a napon is ki akarta locsolni a földre, de Nagypapa rászólt.
– Nem szabad… ne pocsékold el! Ez a víz maga a csoda!
– Miért? Mi lehet csoda egy kulacs vízben? – kukkantott bele lyukba.
– Ennek a víznek története van, nem ismered?
– Nem… - nézett ragyogó szemekkel a kicsi fiú – Meséld el!
– Nézz csak fel oda! - mutatta neki a legmagasabb csúcsot a távolban.
– Hová?
– Látod, fiam… Azt a sziklás hegycsúcsot! Ott fenn?
– Azt a nagyon magasat, ami az égig ér?
– Igen, nem veszel észre rajta semmit?
– Nem… Bár, ha jobban megnézem, ember formájú…Hűha! Ki mászott fel oda, hogy ekkora embert faragjon a kőből?
– Arról az ember formájú kőről legendák születtek…
- Legendák? Úgy érted, mesék?
– Igen, olyanok, mint a mesék, pedig nagyon is igazak… Az ott a Világ teteje, ott áll ősidők óta egy csodálatos Kőszikla, róla szól a legenda… - kezdte Nagypapa, és leült egy kisebb kőre. A kisfiú mellé telepedett, és nagy érdeklődéssel figyelte, mit mond a bölcs öreg:
„Kőszikla meteorként csapódott a Földbe, azzal a feltett szándékkal, hogy bebizonyítja a világnak, hogy mindvégig ki lehet tartani a keménység mellett és őt semmiféle érzelem soha nem képes megingatni a hitében. Ebbéli elhatározása olyannyira jól sikerült, hogy valóban soha senki sem tudta kifürkészni, vannak-e egyáltalán érzelmei.
Már születése pillanatában áthatolhatatlan védőpajzzsal vette körül magát, mely vastag titánból készült, amelyről lepergett minden érzelem. Nem hallotta Hangot, mert befogta a fülét, nem látta Fényt, mert becsukta a szemét, nem ismerte Szeretetet, mert félelmében messze elkerülte. Minden megnyilvánulása sziklaszilárd keménységről szólt, hisz egyedül Keménységet ismerte. Rendíthetetlenül tört előre a céljai felé, az útjából bárkit elsodort minden lelkiismeret furdalás nélkül. Elvei szerint egy Kősziklának a csúcson kell helyet foglalnia, hogy onnan nézzen le a gyengékre. Már kicsi korában is határozott céljai voltak, számtalanszor kihívta Apát és felmutatott a legmagasabb havas hegycsúcsra.
– Látod azt a csúcsot, Apa?
– Látom, fiam!
– No, ott lesz az én sziklaváram! A legmagasabb csúcson, sziklaszilárdan!
– Fiam… a magunk fajta…
- Nem akarom hallani! Én ott leszek fenn, majd meglátod!
– Te tudod... – dünnyögte Apa és ráhagyta, mert tudta, úgy sem bírja meggyőzni.
Apa és Anya sokat sírtak miatta, bánkódtak, hogy vajon mit rontottak el a nevelésében, de nem sikerült rájönniük, és mire észbe kaptak, egy szép napon Kőszikla már felnőtt lett.
Kirepült a kalitkából, hogy saját kővárat építsen magának a legmagasabb csúcson. Nem érdekelte semmi Intelem, se jó Tanács, se Akadály. Akadály még inkább inspirálta, mert attól többnek érezte magát, ha le tudta küzdeni.
Akkoriban ismerte meg Érzelmet, akit azonnal a szolgálataiba állított, de semmilyen módon nem engedte magát befolyásolni még neki sem. Úgy vélte, ha mindig támad, akkor lesz egy kis vita, és nem kell kimutatni, mi van a felszín alatt. Önmagába nem mert nézni, mert félt attól, amit ott talál, a befelé vezető kaput alaposan lelakatolta. Így hát adok-kapok harcok közepette teltek-múltak az évek. Remélte, hogy Érzelem egyszer magától elmegy, de mellette maradt…
Kőszikla rendíthetetlenül tartotta magát, fújhatott Szél, tombolhatott Vihar, záporozhatott Eső, égethetett Nap, semmi sem hatolt át a pajzson, semmi sem ártott neki.
Közben persze nem sok örömet érzett, egy csüggedtebb napon elgondolkodott, mire való az élet, s mivel nem találta benne Boldogságot, hát nem bánta volna, ha minél előbb vége lenne. Egy idő után hiányérzete támadt…
Már úgy ébredt, hogy kőkeményen munkába temette minden gondolatát, hogy addig se törjenek felszínre az általa gyengeségnek ítélt érzelmek. Már vívódott, de még mindig nem engedett…
Nem számított, hogy mellette mindenki kidőlt a sorból, neki sosem volt elég a jóból, azt hitte, egyedül az az út járható, amin ő ment és ezt elvárta másoktól is. Aki nem felelt meg az igényeinek, azt elítélte. A könnyek, a fájdalom, a halál és az egyéb veszteségek sem hatották meg, sőt még keményebbé tették, ő pedig tovább haladt ugyanúgy, ahogyan kezdte. Akkor sem mutatott reakciót, amikor Apa távozott, sőt még akkor sem, amikor Anya.
– Ez az Élet rendje, aki megszületett, egyszer meg is hal! Egy nap én is távozom, de hatalmas birodalmat hagyok magam után! – verte a mellét.
– Kit érdekel a birodalom, azt nem viheted magaddal!
– De majd elismerik a tetteimet, és fenn marad a nevem! Ott fogok fenn virítani! Emlékezni fognak rám… évezredekig!
Aztán Érzelem is távozni készült mellőle, mert nem bírta tovább, de Kősziklát még az sem hatotta meg. Nem értette, miért olyan a világ, miért nem látják be, egyedül neki van igaza.
- A keménység mindenekelőtt! - folyton azt hajtogatta.
- Kemény vagyok, mint a vídia!
- Senki sem állíthat meg!
- Győzni fogok, győzni! Feljutok a Csúcsra! Büszkék lehetnek rám a szüleim!
Érzelem azonban mégsem távozott, mert Hang azt súgta neki, folytassa tovább, árassza el Kősziklát a legtisztább érzelemmel mutassa meg neki, milyen az igazi, az önzetlen, a feltétel nélküli, polaritásoktól mentes Szeretet, mert annak van legnagyobb szüksége Szeretetre, aki a legjobban eltaszítja magától. Érzelem követte Hangot, úgy vélte, igaza lehet, bár nem bízott abban, hogy ő, a szerény, a kicsi, a gyenge valaha is győzni fog Keménységgel szemben.
Évekig ostromolta eredménytelenül Kőszikla bástyáját, bár mindenki óva intette tőle, és azt javasolták, hagyjon fel vele, hiszen úgysem sikerül. Ám Érzelem egyre világosabban látta a felszín alatt lapuló jót, és ahogyan ő változott, úgy változott vele Kőszikla is. Néha úgy tűnt, már-már sikerült, de mindig Keménység győzött. Kőszikla pedig kárörvendve nevetett:
- Ugye, megmondtam! Rendíthetetlen vagyok!
Érzelem nem adta fel, elfogadta Kősziklát olyannak, amilyen, felhagyott a harccal, közben csendben tovább folytatta nagyszerű és csodálatos küldetését, írt, festett, rajzolt, alkotott, önzetlenül szeretett és szeretett, de Kőszikla még mindig nem figyelt rá, mert a várát építette.
Eljött a nagy nap, amikor Érzelem egy kis vidám verset írt, tele szeretettel éppen azt elénekelgette, amikor Kőszikla hazaérkezett.
– Szia, drága Kőszikla! Van rám öt perced?
– Mit akarsz már megint? Tudod, hogy rettentően sok a dolgom, nem érek rá holmi, csip-csup, ügyekkel foglakozni!
– Csak gyere ide egy picit!
– Na, mondjad, ne kímélj, de gyors legyél! – csörtetett oda.
– Gyere velem! – fogta meg a kezét gyengéden és felmentek a hegy legmagasabb pontjára.
Kőszikla furcsa módon akkor éppen nem tiltakozott.
Érzelem felállt egy kis kerek kőre, Kőszikla szemébe nézett és énekelni kezdte az előbbi szívhez szóló Szeretet dalát. Körülötte aranyló sugárkoszorú ragyogott, lágy dallam szállt a levegőben és abban a pillanatban történt valami… megtört a varázs…
Szív a szívhez, lélek a lélekhez ért…
Megkondult a harang…
Kőszikla megtorpant, földbe gyökerezett a lába, felengedett kőbe zárt szíve, lerobbantak róla a védőpajzsok, benne rekedt a szó, megszűnt körülötte minden, majd szép lassan eleredtek a könnyei. Feltárult a kapu, ami befelé vezetett… és kiáradt onnan a Fény…
Kőszikla teljes szívének minden szeretetével ölelte magához Érzelmet, azóta ott állnak együtt az örökkévalónak hirdetve a Szeretet dalát. Aki felmászik oda, láthatja a jobb oldalán Érzelmet is…
Kőszikla sziklaszilárdan meredezik a Világ tetején, és boldogan dédelgeti a bensőjéből fakadt valódi Szeretet Forrást. Két karjával átöleli és behálózza a földet. Bárkit megkínál édes vízéből, szívesen ad, mert minél többet szétoszt magából, annál több lesz neki. Hegyből rohanó tiszta vizű, gyémántfényű gyöngypatak eredt örömkönnyei nyomán, s mire elért a tengerig, óceánig, hatalmassá duzzadt az útközben csatlakozó számtalan forrástól…
Becsüld meg hát fiam a vizet, mert benne rezeg Szeretet! Ezért nem szabad céltalanul szétöntögetni, mert ezek Kőszikla örömkönnyei… melyet az igazi szeretet táplál…”
– Köszönöm, Nagyapa! Kérsz? – mosolygott a kisfiú és Nagyapa felé nyújtotta a vizet.
– Köszönöm! – ivott belőle a papa és visszaadta a fiúnak, aki kiitta az összes vizet a kulacsból.
Majd telemerítették újra és elindultak vele hazafelé, hogy másnak is adjanak belőle.
Te is ittál már a vízből?
Sikerélmény
Rosszfiú nem tudta, milyen jónak lenni, mert születésétől azt hallotta:
- Rosszfiú vagy!
- Szégyelld magad!
– Mit tettél?
– Már megint eltörtél valamit?
– Ne mássz fel a szekrény tetejére!
– Ne firkáld össze az ajtót!
– Ne verekedj!
– Ne koszold össze magad!
– Ne rohangálj!
– Ne vedd kezedbe az ollót!
– Ha így viselkedsz, nem szeretlek!
– Baj lesz ebből, majd meglátod!
– Elesel, és csupa mocsok leszel!
– Ez a Rosszfiú kibírhatatlan, bárcsak meg se született volna!
Mégis mindannyiszor az a kép jelent meg előtte, amit Mások nem akartak.
Látta, amint eltörik a váza, amint beleesik a sárba az új ruhájával, a felnőttek mérgesek rá, és látta, amint mászik a szekrényre… utána persze a felbőszült fejeket… el sem tudta kerülni, amit előre megjósoltak…
Ezek a kijelentések mélyen érintették, nagyon rosszul estek neki, hallotta, hogy mindig ő a Hiba, fájt, nagyon fájt minden mérgező kijelentés, hiszen még kicsi volt, és nem tudta, hogyan „kell”, vagy hogyan „illik” viselkedni Mások szerint, de Mindenkitől egyfolytában azt hallotta, hogy Rosszfiú vagy, így ráragadt a név, az igazira már nem is emlékezett, Homály elfedte…
Hiányérzete támadt, sokszor sírdogált magában, amikor senki sem látta. Éjszakánként álmodott, olykor felderengett valami szépség az életből, sajnálta, hogy igaziból nem ismeri az Érzéseket, legalábbis Szeretetet, Elfogadást, Megbocsátást, Türelmet, Együttérzést, Kedvességet, Örömöt, Boldogságot, Igazságot és Szabadságot egyáltalán nem. Végtelenségről, és Határtalanságról nem is beszélve… de pontosan nem tudta a nevüket, mint ahogyan az érzéseket sem ismerte…
Nem tudta, miért nem játszhat önfeledten a homokozóban, miért baj, ha a ruha sáros lesz, miért nem kiabálhat, miért nem örülhet, miért nem szabad futni, és ha valami véletlenül leesik, az miért az ő hibája…
Bánatában elszökött otthonról, napokig bujkált a közeli erdőben, és amikor rátaláltak, megismerte Büntetést, Verést és Szobafogságot, valamint találkozott Félelemmel is. Akkor még nem tudta, mindaz csak Kezdet…
Egyre jobban elhitte, hogy egy semmirekellő, semmit sem érő senki, akinek fölösleges élnie, pedig még mindig alig kezdte el az Életet… értetlenül állt a jövője elé…
Azután bekerült egy közösségbe, ahol megismert egy másik szemléletet. A Nő nagyon kedves volt vele, megsimogatta, ő pedig ijedten elhúzta a fejét.
„Pedig milyen jól esett volna…” – sóvárgott.
„De nem lehet, mert mi jön majd utána? Pofon, Verés, Büntetés, Szobafogság?” – gondolta, és azonnal úrrá lett rajta Félelem.
A Nő azonban soha nem adta fel, de neki könnyű volt, mert Türelem, Öröm, és Szeretet kísérték.
Megbocsátás, Mosoly, Kedvesség, Elfogadás, Szabadság…
A Légkörben Rosszfiú egyre jobban felengedett…
Találkozott Boldogsággal… megismerte Érzést…
Lassan-lassan olvadni kezdett kőbe zárt kicsi szíve.
Hálát érzett… viszonozni akarta…
Papírt ragadott, és Ceruzát…
Ijedten körbenézett, szabad-e hozzányúlnia…
Miután senki sem rohant felé elvenni tőle, megmarkolta Ceruzát, és Papíron nyomot hagyott…
Firka lett… de milyen Gyönyörű Firka!
Ránézett és meglátta benne a Nő iránt érzett összes szeretetét és háláját. Eldugta a háta mögé, óvatosan odalopakodott Nő elé, félve a szemébe nézett, és meglátta benne visszatükröződni önmagát.
Akkor bátorkodott túlcsordult szívvel Papírt elővenni, és remegő kézzel átadni Nőnek…
Kettőt lépett hátra, mert félt, hogy nem fog neki tetszeni…
Becsukta a szemét, és menekülni akart, de lábai a földbe gyökereztek, amikor a Nő felsikoltott.
„Baj van… - gondolta rémülten – Észrevette, hogy csak egy firka? Nem tetszik neki? Nem elég jó? De hát mit várjunk el Rosszfiútól? Nem tudok rajzolni, nem tudok semmit… ” – éppen el akart süllyedni szégyenében, hogy egy ilyen Nő elé merészelt járulni egy otromba Firkával, amikor nem hitt a fülének:
– Drága Édes Sikerélmény! Ennél szebb ajándékot még senkitől sem kaptam! Csodálatos! Köszönöm! Adhatok érte egy Puszit? – hallotta Dicséretet.
„Puszit? Az mi? Mit mondtál? Ennél szebbet? Hogyan neveztél? Sikerélményt mondtál? Jól hallottam?” – gondolta, de hangosan nem merte kimondani.
Óvatosan felnyitotta a szemeit, és ránézett a ragyogó szemű Nőre.
„Tényleg tetszik neki, őszintén… komolyan mondja…” – olvasta ki csodálkozva a csillogó szemekből.
Rosszfiú nem tudta, mitévő legyen, megszólalni nem mert…
Nő által megismerte Simogatást, és már nem taszította el magától, mert nagyon kellemes volt.
Jóleső borzongás futott végig a testén.
Utána Puszi is bemutatkozott… és még egy Simogatás, majd Ölelés következett. Megtudta, milyen Szeretet, Elfogadás, és Boldogság…
Nőt rózsaszínű aranyfényes felhő övezte, egész lénye világított, fényes szárnyai nőttek, Angyallá változott… és egyfolytában áradt belőle valami addig ismeretlen érzés…
Rosszfiú akkor rájött, hogy eredeti neve Sikerélmény, Homály engedte, hogy végre megérezze…
Sikerélmény elrohant egy újabb Papírért, és Ceruza még egy Firkát vetett rá, amivel futott a Nőhöz. Nő látta benne a Szeretet, és Örömöt, ugyanúgy örült…
Sikerélmény Dicséretből, Örömből, Boldogságból, Szeretetből fakad…
Minden azzal az első Firkával kezdődött, amibe beleadta Őszinte Szívét, Minden Háláját, és Teljes Szeretetét… Sikerélményből így lett VF, azaz Világhírű Festőművész…
Az Ember Örömlény! Boldogságra született, arra, hogy megélje Álmait, és megvalósítsa mélyen dédelgetett terveit, mert az a Küldetése!
Sikerélményét Dicséret, Szeretet, Boldogság, Elfogadás, Kedvesség, Ölelés, Harmonikus Kapcsolatok és Hála táplálja… Feltételek és elvárások nélkül.
Tigrisszemek
Amikor néhány évvel ezelőtt utoljára jártam az állatkertben, olyan élményben volt részem, ami miatt akkoriban úgy terveztem, oda soha többé nem teszem be a lábam.
Kisfiam boldogan rohangált a szebbnél szebb, érdekesebbnél érdekesebb állatfajták ketrecei között, míg én megszokásból mentem utána, hagytam, hadd élvezze a szabadságot és a látványt.
Közben felidéztem az emlékeimet…
Gyermekként, még mielőtt eljutottam volna az állatkertbe, egészen másképpen képzeltem el a helyet. Úgy véltem, ott minden csodálatos, mesebeli, ahol minden és mindenki örül, hiszen vasárnap, ünnepnapokon, gyermeknapkor vagy a nyári szünetben látogatják a legtöbben. Amikor azonban valóban átléptem a kapuján, az első dolog, ami megcsapta az orrom, az az átható trágyaillat volt, megdöbbentett, hogy minden állatnak másfajta szaga van.
Persze nagyon érdekesnek találtam a zsiráfot, az elefántot, a majmokat, a madarakat, és a többit, de nem hagyott bennem hiányérzetet a távozás onnan. Évek múltán a gyerekeim kívánságára többször meglátogattuk a kis rabokat.
Gondolataim múltbeli szárnyalása közben megérkeztünk az állatsimogatóhoz. Az én kisfiam, ha oda beszabadult, egy évig ki nem jött. Rossz volt nézni, mit művelt szegényekkel, és nemcsak ő, hanem a többi gyerek, és még a felnőttek is. Egy kecskét, aki előbb nem hagyta magát, addig kergetett, amíg ki nem fáradt, és meg nem állt neki, hogy lesimogathassa a még fennmaradt szőrt a hátáról. Amikor nagy nehezen meg tudott szabadulni tőlük, és végre tovább mehettünk, akkor következtek kedvenceim, a nagymacskák. A fekete párducot még nevetve elnéztük, amint semmibe révedő tekintettel lustán elnyúlt a faágon, a leopárdok és a jaguárok ugyanúgy. Eztán érkeztünk a tigrishez, ahol egészen közel állhattam egy nemes példányhoz, csupán egy üvegablak választott el tőle. Szegény nem nézett senkire, a tekintete távolba meredt, amit akkor és ott érzetem, azt nehéz megfogalmazni szavakkal…
Egy szabadságától megfosztott tigris szemébe néztem, és szó szerint átéreztem a fájdalmát, a bezártságát, a lemondását. Ez azonban nem sima empátia, vagy puszta sajnálat volt, sokkal, de sokkal több annál…
A tigris szemével láttam, benn sétáltam a testében, éreztem őt a lelkemben, amikor pár pillanatig ő voltam én… átéltem, hogy feladta, megadta magát, és eredendő vadságát elnyomva tűri a rengeteg bámészkodó tekintetet, míg a halál meg nem szabadítja földi kínjaitól. Azt is mondhatnám, a lelkem elért egészen a tigris lelkéig, együtt érzően átölelte őt, miközben vérzett a szívem érte. Együtt zokogtam vele mélyen belül… lélekérintés volt…
Íme, a tigris, aki egyébként olyan büszke, és szabad lenne a saját hazájában, hogy a közelébe sem merészelne menni ez a sok ember, akiknek az a szórakozása, hogy bámulják őt, a hatalmas, és erős vadmacskát. Maga ura lenne, azt tenne, amit akarna, arra menne, amerre akarna, akkor enne, ha jutna zsákmány…
Szabadon szárnyalhatna a végtelen szavannán, és őt zárták vasrácsok mögé?
Joli néni
Azon a héten a sebészeti osztály egyik hatágyas kórtermében felettébb vidám csapat gyűlt össze. A legfiatalabbtól a legidősebbig szenvedtek a fájdalmaktól, de viccesen fogták fel, miközben nagyon jól mulattak. Különösen tetőzött a hangulat a műtétek után, amikor mindenen nevetni kellett, pedig annyira tudott fájni a friss seb, főleg a hasi műtéteseknél. Összegörnyedve, fulladozva pukkadoztak a röhejtől, közben két kézzel szorították a pocakot, hogy ne rázkódjon annyira. Persze ilyenkor még egy almán is könnyű nevetni, a gyümölcs puszta létezésén, hát még, ha némi humor is leng a levegőben.
A kórterem lelke, és legnagyobb mulattatója a nyolcvanéves Joli néni volt. Végtelen komoly arccal mondott vicceseket, amitől a többiek hasukat fogva, könnyek között órákig fuldokoltak a nevetéstől. Méltatták is a háta mögött, amikor a folyosón sétálgattak.
- De jó fej ez a Joli néni! – mondta a húszéves, hasi műtétes Ági, a negyven év körüli Magdinak.
- Persze! Csodálom is, különösen azok után… - felelte Magdi.
- Mik után? – csodálkozott Ági.
- Ja, persze, te még csak most jöttél… Tegnapelőtt, amikor téged műtöttek, elemében volt az öreglány, elmesélte az egész életét! Sok minden megesett vele… Nem lehetett gyereke, ezért a férje elvált tőle, aztán évekig hányódott ide-oda a nagyvilágban, most pedig annyi pénze sincs, hogy megéljen… szegény… - sóhajtott a nő.
- Szegény, tényleg… akkor miből él?
- Kap valami kis nyugdíjat, no, meg az önkormányzattól némi segélyt!
- Szörnyű, hogy idáig kell eljutnia egy embernek! – ingatta a fejét a fiatalabb.
- Szörnyű, bizony, főleg, hogy 36 évet ledolgozott!
- És akkor is olyan kevés a nyugdíja?
- Hát, sajnos… tudod, mindig olyan munkahelye volt, ahol keveset keresett…
- Ez borzasztó… és mégis mindvégig meg tudta őrizni a humorérzékét? Még nyolcvanévesen is? Még egyedül is?
- Meg tudta, láthatod! Csak így tudta túlélni azt a sok mindent! Azt hiszem, nekünk is így kellene hozzáállni a dolgokhoz, és felfogni az életet, úgy, mint ő! Vidáman kineveti a problémákat, nem rágódik semmin sem, amin egyébként úgysem tudna változtatni…
- Na, majd megpróbálok erre emlékezni! Mivel műtötték?
- Kivették a méhét, de neki nincs orvosa, mert nem tudná megfizetni…
- De azért nem vettem észre, hogy másképp bánnának vele!
- Hát… megpróbálják… aki műtötte, bejön hozzá néha!
- Az a nagydarab barna hajú doki, akit tegnap láttam nála?
– Igen, Demeter doktor…
- Rendesnek látszik…
- Az is… de tudod…
- Na, menjünk, mert úgy látom, jön a vizit! – mondta Ági.
- Ne siess annyira, én még nem bírok úgy menni, mint te! Neked könnyű, mert még fiatal vagy!
- Attól még én is lehetek beteg! Látod, megműtöttek!
- Ez igaz, de az csak egy vacak sérvműtét volt! Azt manapság már a portás is el tudja végezni!
- Ezt én érzem… azt meg te! - suttogta, miközben elhaladtak a szomszéd kórterembe bevonuló orvos csoport előtt.
Betértek a saját kórtermükbe, lefeküdtek, és várták a vizitet, ami pár perc múlva odaért hozzájuk. Az orvosok szinte válaszra sem várva mindenkitől megkérdezték, „hogy van”, és elvárták, hogy a „köszönöm jól”- t kapják vissza, hogy minél előbb mehessenek tovább.
- Doktor úr! Nagyon fáj… - panaszkodott Joli néni, amikor tőle kérdezték.
- Persze, hogy fáj, Joli néni, persze, hogy fáj, hiszen műtéte volt! A fájdalom ilyenkor természetes! – mosolygott az orvos.
- De nekem nagyon fáj… nem úgy fáj… nekem nagyon!
- Persze, persze, jól van, na! Majd két nap múlva kivesszük a varratokat, és akkor meglátja, jobb lesz, már nem fog annyira feszülni! Most még húzza a kötés! Nyugi, Joli néni, addig tűrjön!
- De nem lehetne megnézni mégis? – akadékoskodott.
- Higgye el, nem szoktuk felbontani a ragasztást! Öt napot még maga is kibír! – bólintott az orvosa.
- Hát jó… kibírom én, csak olyan furcsán fáj!- dünnyögte.
- Na, mutassa! – lépett közelebb az orvos, aki műtötte, a néni felhúzta a hálóingét.
– Itt fáj… - mutatta a kötést.
Az orvos ránézett, megtapogatta a környékét, és ingatta a fejét.
– Nincs itt semmi baj, a kötés a helyén van, nem látszik rajta semmi! Ha fáj, kérjen a nővértől fájdalomcsillapítót!
- Jó, majd kérek! Köszönöm! – rebegte Joli néni.
- Kati nővér, kérem, hozzon Joli néninek valamit! – fordult a főnővérhez.
- Rendben, hozok! – írta fel magának a jegyzetfüzetébe.
Az orvosok tovább rohantak, kivonult a vizit.
Joli néni pedig félhangosan méltatlankodott, morgolódott, zsörtölődött.
- Azért nem törődnek velem, mert nincs saját orvosom, nem tudok senkinek borravalót adni!
- Biztosan nem azért, hiszen azokkal sem törődnek jobban, akik adtak hálapénzt. - vigasztalták a betegek.
Ennyiben maradtak, bár a néni egyfolytában mondogatta, hogy neki nagyon és nem úgy fáj, de senki sem ügyelt rá, mert mindenkinek fájt.
- A sebészet az már csak olyan, hogy amikor bemegy az ember, jól érzi magát, de amikor távozik, betegebb, mint amikor jött! – nevette Magdi.
- Ez már igaz! Tapasztaltuk! – bólintottak a többiek, ezzel nyugtatták egymást.
Két nap múlva, a reggeli vizit után fél órával megjelent Joli néni orvosa.
- Na, Joli néni, magán a sor! Jöjjön a kötözőbe! Ott várom!
- Máris megyek! – tápászkodott fel nagy nehezen az ágyából, és összegörnyedve szép lassan kibandukolt a kötözőbe.
- Na, most minden kiderül! Majd meglátjátok! – morogta menet közben.
Pár perc múlva két nővér támogatta vissza az ágyához, Joli néni láthatólag nagyon rosszul volt, hullasápadtan pihegett.
- Mi történt vele? – hökkentek meg a betegtársak.
- Nem forrt össze a sebe, ezerből egy ilyen beteg van, akinél valamilyen savós burjánzás indul be ilyenkor. – vetette oda az egyik nővér félvállról.
- Na, ugye, megmondtam, hogy fáj! Én tudtam, én tudtam… - nyögte Joli néni elsárgult arccal, amíg óvatosan befektették az ágyába.
- És most mi lesz? – tanakodtak a betegek.
- Újabb műtét… kivágják azt a részt, és újból összevarrják! – jött a felelet a másik nővértől.
- Tudtam, én tudtam… én megmondtam… - hajtogatta Joli néni.
– Nem lesz semmi baj, mindjárt jön a műtősfiú! – vigasztalta az egyik nővér.
– Sokra megyek vele, azt is nekem kell kibírni! – dünnyögte - Látjátok, mert nem adtam pénzt! Ez azért van! – folytatta, amikor kimentek a nővérek.
- Dehogyis, Joli néni, ilyen bárkivel előfordulhatott volna! – felelte Magdi.
- Mégsem bárkivel, hanem velem történt! Tudtam én…
- Fáj nagyon? – kérdezte együtt érzően Ági.
- Gondolhatod… iszonyúan fáj…
- Sajnálom… biztosan most jobban sikerül!
- Én is remélem… - nyögte – De mi lesz, ha az sem forr össze? Halálomig fognak ötnaponta vagdosni? A végén nem marad hasam, vagy nekem már úgyis mindegy? Igaz, a halál sem áll már olyan távol tőlem! – zsörtölődött inkább már magában, de a betegeknek most nem volt kedvük nevetni, ezen nem…
Az osztályos nővér előkészítette az idős asszonyt, majd délután egy órakor bekerült a műtőbe. A műtét sikerült, újból leragasztották a sebet. Az újabb öt napot ki kellett várnia. Sajnálta, hogy a már jól megismert csapattagok sorra hazavonulhatnak, mitöbb, gyógyultan…
A betegek jöttek-mentek, Joli néni mellé is új fiatalasszony érkezett. Az eset sürgősnek bizonyult, mert még aznap megműtötték, így ismerkedésre nem maradt idő. A délutáni ébredezéskor csendben szenvedett. Joli néni csak annyit tudott meg, hogy Verának hívják, mert a nővérek többször sürgölődtek az ágya mellett, infúziók sorát adogatták egymás után, pofozgatták, ébresztgették, és közben a nevén szólították. Nem akart tolakodó lenni, ezért nem kérdezte meg, mivel műtötték, mélán figyelte az eseményeket.