ERKEL FERENC ÉLETE ÉS MŰKÖDÉSE

By ID. ÁBRÁNYI KORNÉL

(KULTURTÖRTÉNELMI KORRAJZ)

Publio Kiadó

ISBN: 978-1-4478-9538-1

Copyright 2011 Id. Ábrányi Kornél

Minden jog fenntartva!

Smashwords Edition

ELŐSZÓ.

Midőn e munka t. kiadója arra kért fel, irjam meg Erkel Ferenc életét és működését, mint a kivel évek hosszu során át több téren és irányban közvetlen szellemi, művészeti s hivatalos összeköttetésben álltam s aki mint ilyen, legjobban ismerhettem egyéniségét, érzületét, jelle­mét s gondolkodását: lelkemben egy olyan húrt érintett meg, mely minden külső impulzus nélkül is készült ez irányban megrezdülni.

Készséggel engedtem tehát a felkérésnek, annál is inkább, mert amióta Erkel Ferenc is örökre elköltözött azokhoz a nagyokhoz, kik e század magyar kultur-életének megalapítói, első vezércsillagai voltak s aki, mint azok kortársa, a történelmi fejlődés láncolatának szintén egyik erősen kiható kapcsát képezte, egyik főtörekvésemet az képezte, hogy amint én őt ismer­ni tanultam s aminő képet én az ő élete, működése és jelentőségéről magamnak meg­alkottam, mindazt megirjam s azzal is hozzájáruljak a későbbi kultur-történetirók anyagkész­letéhez, melyből majdan az ő alakja is méltóan fog kidomborodni.

Mert a kor, melyben egy nemzet szellemi tényezői élnek és működnek, az legkevésbbé alkal­mas teljesen tárgyilagos igazságot szolgáltatni azok érdemeivel szemben. Még a legnagyobbak alakjaira is számosan akadnak, kik fátyolt löknek, sőt olyanok is, kik őket a magas piedesz­tálról sárba rántani törekednek. Csak ha már nagy a távolság, mely a holtak sírját elválasztja az élők szenvedélye, irigysége s mindenféle gyengeségétől, rendesen akkor szokott beállni a higgadt, tárgyilagos megitélés.

Erkel Ferenccel szemben sem leszen ez másképen. A magyar nemzet, a magyar művészet s az ő jelentőségét is csak akkor fogja majd igazán belátni és méltányolni tudni, mikor a vál­tozó nemzedékekkel, a változó nemzeti aspirációk homályos sülyesztőjéből fog visszatekin­teni az ő alakjára, mint a magyar géniusz egyik világító oszlopára.

Addig hordja össze hát mindenki az ő kosarával a földet ahhoz a történeti királydombhoz, melyről majdan az utókor jobban s tisztábban visszatekinthet a multba.

Az, amit e jelen szerény munkában Erkel Ferencről ime én is összehordtam s azzal az ő műtörténelmi alakját megvilágítani igyekeztem, sem annak a teljes kimerítését nem ambiálja magának, amit Erkel F.-ről általában még el lehet mondani, sem nem aspirálja a nézeti s megitélési csalhatatlanság babérját. Ezzel szemben tisztán csak az egyéni meggyőződés állás­pontját foglalhatom el, tisztelvén mindenkinek a saját magáét, ha az épen ellenkeznék is az enyémmel.

Mert művészeti felfogás, ízlés és meggyőződés tekintetében valamint soha nem hódoltam s nem is hódolok sem az általános áramnak, sem a befolyásoló tekintélyeknek, úgy viszont távol van tőlem, másoknak az én elveim s meggyőződésemtől eltérő nézeteit s meggyőződését is teljesen nem respektálni.

A döntő szó úgy is mindig és mindenben az idő jogához tartozik.

Budapest, 1894. november hó.

id. Ábrányi Kornél.

KIADÓI SZÓ.

A legnagyobb magyar zeneköltő s a magyar opera elévülhetlen érdemü megteremtője: Erkel Ferenc élete és működésének megirására e munka igen t. szerzőjét felkérvén, e nagyérdekü munka kiadásánál sem üzleti érdek, sem hiusági viszketegség, sem feltünési ösztön nem vezetett.

Egyedül a legőszintébb elismerés és hódolat, melylyel az elhunyt nagy mester géniusza iránt mindenkor viseltettem s az igaz hála, melyet iránta úgy életében éreztem, mint érzek halála után is ama számos felbuzdító támogatásáért, melylyel a magyar műipar emelése érdekében kifejtett buzgalmas pályámon engemet elhalmozni kegyes volt.

Leginkább érzem pedig e hála erkölcsi kötelességét ama hazafias felkarolásaért, melyet a legspeciálisabb magyar hangszer: a cimbalommal szemben tanusított, mely ma már nemzetközi jelentőségre emelkedett s melynek polgárjogot szerzett a színházi zenekarokban, azt első sorban saját magyar operáival igazolván be.

De másrészt, legujabb keletü zeneműkereskedésemnek kiadási feladatát abban véltem leg­jobban megtalálni, hogy a legnagyobb magyar zeneköltő emlékét a hazai irodalomban én is tehetségem szerint megörökítsem.

Budapest, 1894. november hó.

Schunda V. József.

HAZAI ZENEÉLET HAJDAN S E SZÁZAD ELEJÉN.

ERKEL FERENC legkimagaslóbb alakja a magyar művészetnek. Már abban az időben maga­sult ki a zenében, mikor a többi társművészetek Magyarországon - a szinészetet kivéve - még csak csecsemő-korát élték. Erkel Ferenc ma már a történelemé, élete és működése a ma­gyar közművelődés történetirója előtt mint nyitott könyv fekszik s kimutathatja számára azt a fényes helyet, mely őt a nagyok Pantheonjában megilleti. Amit tett s alkotott, azon többé nem változtat semmi. Előttünk feküsznek művei s több mint hat évtizedes ténykedése, nyom­ról-nyomra fel van jegyezve. Annak értékéből nem lehet elvenni semmit s azt emelni ő neki sincsen már többé hatalmában.

Egyike volt ő azoknak, kinek feje köré örökzöld koszorút fonhat a nemzet, mert betöltötte hivatását s kiérdemelte háláját. Azon a téren, melyen az ő piedesztálja emelkedik, jöhetnek utána talán még nagyobb géniuszok, de egyben nem fognak vele vetélkedhetni soha. Abban, a mi az úttörőket, a nemzettel együttérzőket s a magyar géniusszal magukat azonositókat meg­illeti. Mert Erkel Ferenc abban az időben nőtt nagygyá, mikor a magyar földet még sivár homokréteg födé s a szellemi hajtások csak ugy verhettek intenzivebb gyökereket, ha maguk­kal hozták az ehhez való életerős képességet. Mert akkor a semmiből kellett nagyot teremteni, hogy áldást hozó legyen a termés s kiható, felvillanyozó a nemzeti fásultságra. Azért Erkel Ferenc nagy jelentőségét a magyar nemzet kulturfejlődésében csak ugy lehet teljesen megérteni s méltányolni, ha megértettük azokat az előző viszonyokat is, melyek közt az ő alakja kimagasult.

*

A jelen század első negyede képezi azt a határpontot, melyen túl a magyar nemzet sok száza­dos harci küzdelmek után némileg fellélegzhetett. A szellemi élet minden terén századokkal elkésett nép volt ez időben. Rendi alkotmány, elzsibbasztó kaszturalom, jogi visszásság s idegen nyelvekre fektetett műveltség uralkodott. Nemzeti művészetről s kivált zeneművé­szet­ről (!) vajjon lehetett-e szó ez időben? Az arisztokrácia, a főnemesség legfölebb mecenási szerepet játszott - nem magyar, de idegen művészek javára. A gentry-világ összes érzéke és fogalma a zenéről csak a czigány hegedüjében összpontosult s egyedül általa vett tudomást arról, hogy van olyan eredeti népdalforrása, mely kincses világot rejt számára. A közép polgári osztály s a nép fiai alig jöttek tekintetbe s ha közülök egyik-másikra le is szállt a géniusz égi szikrája: el kellett züllenie, vagy csak idegen földön érvényesülhetett, mert bent a hazában nem nyilt számára sem hely sem felkarolás. A városi vagyonosabb polgári osztály lett volna egyedül képesitve a művészeti magvak elvetésére.

S aránylag az időben vetett is sokat, de azokból nem termettek magyar művészeti virágok. Erősebb volt körében a kozmopolitikus áramlat és sokkal hitetlenebb Tamás, szemben a művészeti életképességgel, semhogy szellemi súlyát a nemzeti aspirációk mérlegébe vetette volna.

A magyarországi zeneéletet általában három főkorszakra lehet osztani. Az első a XVI. századig terjed, ameddig Magyarországon a zene semmi határozott célt s irányt nem követett. Egyedül az egyház szolgálatában állott orgona és ének alakjában s hangszeres zenéről a társa­dalmi világban szó sem lehetett. Legfeljebb a vándor hegedősök kopogtattak be néha a főurak várkapuin, amelyeken belül a termekben csak kardok, kopják és kancsók csengése uralkodott.

A második korszakban, mely a XVIII. század kezdetéig terjed, a világi zene hazánkban is kezdett kibontakozni pólyáiból. A reformált vallással az egyházi énekek nagy módosulásokon mentek keresztül; a katholikus liturgiális és antiphonális zöngelmek helyére Luther „Erős várunk nekünk az Isten” khorálja nyomán, életerős, tartalmas zsoltárénekek léptek, melyekbe sok eleme vegyült a magyar népélet dallami hangulatának is, melyek aztán a temp­lomon kivül is megmaradtak a nép ajkán s ennek lehet tulajdonitani azt is, hogy a magyar nép a kálvinista vallást még ma is magyar hitnek, egyházi szolgáját pedig magyar papnak nevezi. S valamint a katholikus latin szövegü liturgiális énekek sok századon át leghatalmasabb támaszai, fejlesztői lettek az ugynevezett kozmopolitikus zenestylusnak a többszólamu khorális figurációk s az ellenpontozati mesterséges szövések segitségével: ugy viszont a reformált s főleg a kálvin vallás zsoltárénekei legkihatóbb fellenditői lettek a nép­dalokra támaszkodó nemzeti világi zeneiskoláknak. Ebbe a második korszakba esnek bele a török hódoltságból fakadt nemzeti nyomoruságok, a magyar oligárchiának véres villongásai, a római német-császári koronának Szent István koronájával való folytonos összeütközései s a meg-megujuló magyar függetlenségi harcok eredménytelen küzdelmei. Semmi sem volt ter­mé­szetesebb, minthogy a nemzeti zene e második időszakában halmozódott össze lassanként az a gazdag s változatos anyag, mely a magyar nép felzaklatott kedély- és szenvedély-világá­ból táplálkozván, a magyar zene pregnáns vonásait és sajátságait eredményezte, de még csak kuszáltan összekavarodva mindenféle más idegen elemmel. Fontos szerepet kezdtek már ez időszakban játszani a magyarországi cigányok, kik már ez időben is hűséges tolmácsolói voltak a magyar dal- és zenei érzéknek. Kezdetben ugyan még csak a bevándorlásukkor maguk­kal hozott primitiv cimbalom és a német eredetü Fidel (vonós hangszer, a későbbi hegedü első typusa) voltak a közegek; de már ezeken is tudtak alkalmazkodni a magyar nép kedély-világához s ezeken is vissza tudták tükrözni annak fájdalmas rezgéseit.

A 18-ik század képezi azt a harmadik korszakot, mely a magyarországi zeneélet s a magyar zenének is élesebben kidomborította az arculatát s hol a magyar világi zenestylus határozot­tabb körvonalakat kezdett ölteni. Nyugat-Európa s igy a magyar nemzet szomszéd-országai­ban is e században nyer óriási fellendülést a zene minden ága. A zene legkimagaslóbb óriásai: Haydn, Mozart, Beethoven e század végén bontják ki zászlóikat, melyek előtt meg­hajol az egész világ s ép Magyarország szomszédságában élnek, működnek s teremtenek. Bécsben - melyet annyi sok szál kötött már akkor is hozzánk s Magyarországhoz, - az opera és az abszolut zene formái s hangszerközegei leszürődnek s állandóan fixirozzák a keretet, élü­kön a hegedü s a többi vonós hangszerrel, melyek azoknak többé meg nem ingatható alapját képezik, s melyek meghonosulnak hazánkban is, főleg pedig az amugy is terjeszkedni szerető cigányok kezében. E században halmozódik össze az a sok keserűség, fájdalom, csalódás, elfojtott düh s maró gúny, mely a II. Rákóczy Ferenc szabadságharcának ujabb csalódással végződött drámája után fennmaradt. A hétéves háboru, a magyar inzurrekciók, katonai verbu­válásoknak egész láncolata huzódik végig e századon, melynél nagy szükség volt a táncra s a zenére. Az elbujdosott s a Márvány-tenger partjain kiszenvedett hős fejedelem udvarában szerepelt Barna Miskák és Cinka Pannák utódai, szerte szélednek az országban s a fájó emlékek mellett vigaszt, lelkesedést öntenek a magyar zene által a magyar szivekbe. A zene jelentősége mindinkább kidomborodik, s kezdi érdekelni a magyar értelmiség köreit is. Ily viszonyok közt lép fel a jelen 19-ik század, melynek elején még Magyarországon is végig kellett sivitania a francia nagy forradalomból kinőtt Cezarizmus viharjainak, hogy aztán szélcsend álljon be s a magyarnak is ideje legyen saját sorsáról, nemzeti fejlődéséről gondol­kodni s azután cselekedni, alkotni is valamit.

E század első két évtizedében még nagyon kevés volt az, amire a magyar kultura, a nemzeti művészet, főleg pedig a magyar zenészeti aspirációk erősebb vára támaszkodhatott volna. Mikor az ébredés hajnala derengeni kezdett, akkor tünt ki, hogy minden mező el van hagyatva s felburjánozva idegen növényektől. Századok mulasztását kellett kipótolni, mert minden el­mulasztott lépés ujabb évtizedes elláposodással állt kapcsolatban. Előbb magyar nyelvet, irodalmat s közműveltséget kellett teremteni. A művészetre, zenére nem jutott sem hely, sem idő. Nem lévén nemzeti tőke, amazoknak is kölcsönből kellett élősködni. Görög, latin s német mankókra támaszkodni előbb, hogy utóbb saját lábukon megállhassanak. Pedig a nemzet leg­kiválóbb szellemi erői: irók, bölcsek, tudósok sorakoztak, hogy a magyar géniuszt feloldják láncai alul. Ily viszonyok közt mit tehetett, mit várhatott a zene, melylyel jóformán senki sem törődött s mely martalékul esett az alsó néposztály és a cigány izlésének. De dacára ez el­ha­gyottságának, a magyar dal s zenében rejlő őserő e század első negyedében mégis áttörte már azt a kemény burkot, mely hosszu századokon át kiemelkedésének az utjában állt. Az első nagy cigány-virtuóz és zeneszerző Bihari János, ez időben már szélesen ismert képvise­lője volt a magyar hallgató nóták, verbunkusok és tánc-zenei frisseknek. Játékával s magyar darabjaival feltünést keltett még Bécsben is, hol az 1815-iki kongresszus alkalmával fejedel­mek figyelmét vonta magára, kik elhalmozták kitüntetéseikkel. Vele együtt párhuzamos első apostolai voltak a magyar zenének ez időben az idegen származásu de magyar érzékü Csermák Antal, továbbá az első magyar nemes zeneművész és szerző, a kalandos életü magyar trubadur: Lavotta János, majd a legképzettebb zenész: Ruzsitska Ignác, ki „Béla futásá”-val első kisérletet tett a magyar opera terén, s a második - zenével foglalkozott - magyar nemes: Svastics János.

E század elején a magyar zene két fő eleme: a népdal és a hangszeres forma már jelentősen ki volt fejlődve s alapul szolgálhatott a későbbi nagyobb méretü épitkezésnek. Ekkor már meg­volt a régi Rákóczy-kesergőből Bihari által formált induló; széltében el volt terjedve a magyar dalok bűbájos királynői prototip képe, a Lavotta szerzette „Cserebogár”, s a palotások, toborzók, hallgató nóták és figura-cifrázatok egész tárháza állt rendelkezésre. Mindezzel azonban a nemzeti zeneélet s a magyar zene nem igen tudott előbbre haladni, szemben azzal a sok akadálylyal s idegen áramlattal, mely ónsúlylyal nehezedett reá. Ugy volt a magyar ez időben a zenével is, mint volt a nyelvével. A hivatalos és felsőbb oktatási nyelv a latin volt. Ország és megyei gyüléseken csak annak jutott szerep, a ki birta a latin nyelvet. A magasabb körök társalgási nyelve pedig minden más volt, csak épen magyar nem, melyet csak a nép és a közép-nemesi osztály beszélt fél latin s fél német travesztált kifejezésekkel. A ki szak- vagy tudományos, vagy szépirodalmi, költészeti műveket akart olvasni: németül, franciául, olaszul kellett tudnia, mert magyar nyelven legfölebb csiziós kalendárium vagy álmoskönyv állt a rendelkezésére. A legelső úri házaknál is a legelőkelőbb fényüzési cikk számba ment a zongo­ra (akkor még Klavir), a zenének e nemzetközi terjesztő közege, az ő akkori, épenséggel nem csábitó hangja és szerkezetével. De rajta még játszani is tudni: az olyan valóságos tünemény számba ment, a kinek hét vármegyére terjedt a híre. S mi képezte a zeneművelés anyagát? Bizony nem a fentjelzett magyar termékek, melyek akkor még csak a levegőben uszkáltak egyik cigány vonójától a másikig. A kik azokat le is tudták volna irni, azokból az egész országban egy kápláralját is bajosan lehetett volna kiállitani. Még a bécsi zenepiac is oly szegény volt e század elején, hogy az akkori divatos opera-kivonatokat ott is a külföldről, leg­inkább Páris és Olaszországból kellett megrendelni. Egynehány - Haydn, Mozart s Beethoven műveiből - primitiv kiállitásu kivonat: ennyi volt az egész, a mivel a császárváros maga is önállóan rendelkezett. Hát még Magyarország? Ha ezekből egynehány ide is tévedt, azt ép ugy megbámulták, mint az egyptomi papyruszokat. Zeneoktatás? Az mindössze egy pár hangszer­re szoritkozott. Az akkor még Klavirnak nevezett zongora számára még csak akadt valami idegen nyelvü utmutató. Sőt „mirabile dictu”! még magyar nyelven irt ilynemü munka is létezett már e század elején, melyet bizonyos Gáti István paedagogus bocsátott közre a budai kir. universzitás betüivel ily cimen: „A kótából való klavirozás mester­sé­ge, melyet készített az abban gyönyörködők kedvéért: Gáti István.” A hazai zeneművészet terén ez volt az első számbavehető közművelődési munka, mely számos fejezetre oszlott, felölelvén a zeneelmélet és paedagogia minden anyagát, még pedig oly alapossággal, hogy még a mai kritikát is kiállhatja. Nyelvezete természetesen az akkori magyar nyelv fejletlen álláspontjához ragaszkodott. Hogy mennyi példány kelhetett el belőle széles Magyarországon? Erről nem maradt fenn statisztikai adat, de valószinű, hogy a jó és buzgó Gáti István nem rendezett belőle második kiadást.

Az akkori Klavir mellett még legfölebb a hegedü, kis bőgő és a fuvola talált művelőkre és tanulókra, mely hangszerek oktatása azonban már csak ugy more patrio, cigánymódra történt. - Lavotta, Csermák, Ruzsicska, Svastics: ezek még le tudták írni ugy a hogy ami magyart komponáltak, de már Bihari és cigány kortársai, idegen irástudó kézre szorultak. (E tekin­tet­ben különben még manapságig sem haladt nagyon előre a magyarországi cigány-zenekultura!) Ami zeneélet e század elején Magyarországon létezett, azt leginkább a német ajku nagyobb vidéki városok polgárságának, a katholikus püspökségek székhelyein működött ugynevezett regens-chorik s a protestáns kollégiumok jól szervezett kántusainak a körében lehetett feltalálni. De ezek részint idegen szellemben működtek, részint elszigetelten álltak, s ha itt-ott fel is csillant köztük a magyar zene iránti szikra, azok ép az elszigeteltségnél fogva nem foghattak tüzet s nem hathattak ki intenzivebben a közéletre. Még a fővárosban is hiányzottak az olyan központok, összekötő kapcsok, melyek a fellendülést általánosabbá tehették volna. Annál inkább a vidéken, hol még a kellő érzék is hiányzott ép ama irányadó köröknél, melyeknek e részben példaadókként kellett volna szerepelniök.

E század egész első negyedének el kellett még mulnia, hogy hazánkban először az általános zeneélet iránti érdeklődés gyökeret verjen, s másodszor, hogy specialiter a magyar zene ügye is szélesebb körökben felkaroltassék.

A MAGYAR ZENE ELSŐ FELLENDÜLÉSE A 30-AS ÉVEKBEN S ERKEL F. ELSŐ FELLÉPÉSE.

A nemzeti zenék önálló irányban való fejlődése minden országban mindig párhuzamosan haladt s halad a nemzeti nyelv s irodalom fejlődésével. Ez a történelmi igazság Magyar­országon is érvényesült. Mert amint a magyar nyelv, költészet s irodalom mindjobban kezdett felszabadulni az idegen szavak és szellem békói alul, a magyar dal és zene is akként kezdett izmosodni. A különbség csak az volt, hogy amig azok biztosabb uton haladhattak az össz­pon­tosult szellemi erők öntudatos működése által s hamarább célhoz értek, addig ezeknél inkább csak a nemzeti géniusz önkénytelen megnyilatkozása pótolta a rendszeres ténykedéseket s csak később léphetett a sorompóba.

Mind a két irányban az 1825-iki pozsonyi rendi országgyülés (Dieta) adta meg azt a hatalmas lökést, mely aztán magával ragadta az egész nemzet jelentékeny zömét. A nagy Széchenyi István gróf hazafias áldozatkészségével meg lett alapitva a magyar tudós társaság, s ezzel egy csapással meg lőn teremtve az a szellemi gyupont is, melyben minden sugár össz­pontosulhatott s melyből azok viszont minden irányba kisugározhattak. Akik csak magasabb hivatást éreztek magukban szolgálni a nemzeti ügyet: minden irányban elfoglalták a tért s bámulatos erővel hordták össze a cyklopsz köveket a magyar szellemi csarnok felépítéséhez. A 30-as évek elején már egész phalanx dolgozott azon s felrázva a nemzetet százados tespe­déséből s kultur-hivatásának öntudatára ébresztvén, lépésről-lépésre tért hódít, gyujt világot s teremt nemzeti monumentális műveket. A Kisfaludy testvérpár: Sándor és Károly, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Kölcsey Ferenc, Fáy András, b. Jósika Miklós, Toldy Ferenc, óriási lépéseket tesznek a költészet s irodalom minden ágában; a magyar lyra, éposz, dráma és regényirodalom kézzelfogható testet ölt s mindinkább oszlik a homály, terjed a hit, hogy van magyar nemzeti géniusz s csak akarni kell és lesz magyar alapra fektetett szellemi s művészeti élet e hazában. A nagy alkotók tábora napról-napra szaporodik s gigási erő és kitartással segédkeznek nekik a 30-as évek - isten kegyelméből született - nagy színész alakjai, kik az egész országban hirdetik a feltámadás, a megváltás hymnuszát.

Akik még élnek s akik tanúi voltak az ébredés e nevezetes korszakának, csak azoknak lehet kellő fogalma azokról az intenziv hatásokról, melyeket a magyar géniusz ez első nagy alko­tásai szültek. Mintha csak a Kanaán földjébe teli marokkal és isteni erővel szórták volna a termő magokat, ugy keltek ki azok az akkori magyar ifjuság szivében, melynek minden tagja ugyanannyi apostola s igehirdetője lett a nemzeti szent eszmének. De a megfogamzás e nagy korszakának a mérvét korántsem kell a mai üzleti érték szempontjából megitélni. Mert az időben nem az jött tekintetbe, hogy pl. Kisfaludy Sándor „Verses regéiből”, Vörösmarty „Zalán-futása” époszából, Fáy András „Bélteki ház” regényéből, Kölcsey Ferenc munkáiból, Kisfaludy Károly színműveiből, vagy Bajza verskötetéből hány példány kél el s hány kiadást rendeznek a kiadók? - Hanem az, hogy kiknek a kezébe került az a nehány száz példány, mely elterjedt az országban? Szóval: a szellemi művek termőképességét s kihatósá­gát akkor az mérlegelte, hogy olyan kézbe kerülnek-e, mely azokat csak felnyitja s aztán ismét becsukja, vagy pedig olyanba, mely átadja a szivnek, a gondolkodó fejnek s a hazafiui fellel­ke­sedésnek, mert akkor is voltak mint ma, - csakhogy kevesebb számban, - kik divat, erkölcsi presszió vagy mecénási hajlamból, minden nevükre cimzett előfizetési felhivásra aláirtak, de többet aztán nem törődtek a dologgal. De való igaz, hogy akkor azok, akik nem e kategóriába tartoztak, szivük vérével irták lelkük táblájára minden sorát annak amit olvastak s én magam is nem egyet ismertem, kik könyv nélkül recitálták Kisfaludy Sándor „Csobánc”, „Tátika” vagy „Somló” regéit, Bajza s Kölcsey hazafias ódáit s egész fejezeteit Vörösmarty „Zalán futásá”-nak. Az ily lelkes magyar ifjak s honleányok kezében aztán minden példány százat, ezeret képviselt, mert nem a könyvtárak számára, hanem a hazafiui láng élesztésére szolgál­tak.

Az irodalom ez első fellendülésétől nem maradhatott messze el a magyar dal s zene iránti érzéknek a felébredése sem. Csakhogy nagy különbség volt a kettő között: a magyar költé­szeti, leirói s drámai művészet tüzfogó képessége egészen más tényezőkhöz volt kötve, mint a zenéé. A világos értelemhez kötött szó megértéséhez nem kellett külön nevelés, külön képzés és külön érzék teremtése. A ki magyarul tudott, az meg is értette amit az irók intenczionáltak. De a magyar zene átértéséhez s annak a nemzeti életben nagy hivatása átérzéséhez külön nemzedéket kellett teremteni, művelni s lelkileg nevelni. - A 30-as évek nemzedéke általában erre még nem volt megérve, kivételek akkor is voltak, de azok ugyszólván elenyésztek a kozmopolitikus nagy áramlatban. Ezt az áramlatot pedig az akkori nevelés, divat és társadalmi faktorok csak dagasztották. Nyelv, irodalom, költészet tekintetében az akkori nagy szellemek nem téveszthették el az irányt, mert a régi és ujabb klasszikus irodalom kész formákat szolgáltatott s csak a tartalmat kellett a nemzeti géniusz ihlettsége szerint betölteni. Nem igy szemben a magyar dal s zenével, melynek akkori speciális kis formáit teljesen abszorbeálta az általános nemzetközi zene óriás dimenziója. S ha a magyar keblekben fel is gyúlt a láng a zene iránt: kihez fordulhattak? Magyarország lakossága akkor még csak két részre volt osztva. Az egyik, a kiváltságos osztály magának lefoglalva tartott minden oly állást, melyen munka nélkül lehetett játszani az urat; a másik, a „misera plebs contribuens” pedig csak arra volt teremtve, hogy dolgozzék - legtöbbször nem is a maga, hanem ura számára - és engedelmes­kedjék. Még a városi polgárság, az iparos, de még az ugynevezett honoráciorok osztálya is csak a kiváltságosak kegyelméből boldogulhatott. Zenetanítókra volt szükség? Az arisztok­rácia s a nagyobb vagyonu nemesi kiskirályok Bécsből vagy Prágából hozattak külön zene­mestereket, a városokban pedig a szintén külföldről inportált vagy bevándorolt organisták, regenschorik, templomi énekesek s zenészek végezték az ebbeli feladatokat. De ezek nem ismertek más zenét, mint a németet, melyet már az anyatejjel szivtak magukba. Az akkor már Magyarországon is terjedni kezdett német klasszikusok s idegen virtuózok műveinél s nagy engedmény fejében az akkori divatos olasz és franczia operák dallamkivonatainál alább nem adták. A magyar dal s zene iránt lenéző averszióval viseltettek először, mert sem megérteni, sem átérezni nem tudták s másodszor: mert művészi méltóságukon aluli dolognak tartották olyan zenével foglalkozni, melyről csak a barna czigány-muzsikus vesz tudomást. (Sajnos, hogy ily nézetű zenetanár még manapság is nem egy találkozik hazánkban!) De még ha akarták volna sem foglalkozhattak vele, mert nyomtatott magyar darab az időben jó formán nem is létezett s ha létezett is, az minden kritikán alul állott. Annyira idegen áramlat ural­kodott az időben Ma­gyar­országon a zenével szemben, hogy a 30-as évek elején Rothkrepf a későbbi sok érdemű magyar iró, akadémikus, szerkesztő s a hazai zene első fellendítőinek egyike: Mátray Gábor, ki 1833-ban az első szépirodalmi lapot a „Regélő és honi művész” ciműt alapítá, valószinüleg hogy inkább beilleszthető legyen az akkori zeneizlés keretébe: indíttatva érezte magát egy füzet eredeti magyar nótát ily cimen bocsátani közre: „Eredeti magyar nóták Rossini „Szevillai borbély” cimű és „Tolvaj szarka” cimű operáiból vett motivumokból. Szerkesztette: Rothkrepf Gábor”! E cimen - igy gondolta magában - a német és cseh zenemesterek is talán hamarabb kibékülnek vele. Csak ez az egy hazai műtörténelmi adat is eléggé megvilágítja az akkori viszonyokat s az idegen áramlat hatalmát, szemben a magyar zene aspirációival. Ha Pesten - akkor is az ország irányadó fővárosában - ilyen izlés uralkodott, elképzelhető, milyen volt a vidéken, a távolabbi megyékben, hol a posta is csak minden két vagy három hétben fordult meg egyszer. Bécstől Pest - honnan ez minden kultura sugarát leste - annyira volt még akkor, kivált téli zimankós időben, mint most Budapesttől Amerika, hát még Szatmár, Máramaros vagy plane Erdély! Könyvárus-bolt még Pesten is alig akadt egy pár. Vidéken a szellemi táplálékot könyv alakjában még a népesebb városokban is csak országos vásárok alkalmával az ambuláns könyv­árusok közvetíték. Akik akkor el nem látták magukat igényelt könyvekkel, egy pár hóig is elvárhattak postai megrendelések utján. Zeneműveket pedig plane csak Bécsből lehetett kapni. Pesten még akkor híre-hamva sem volt zenekereskedésnek.

Egyes főúri családok az általános zene művelésében azonban már kezdtek ez időben is kitünni. Igy pl. a gr. Brunzvig, gr. Festetich, gr. Zay, gr. Fáy, továbbá a Nákó- és a Rosti-családok, melyeknél a klasszikus zenének rendes heti estélyek voltak szentelve. De - az egy gróf Fáy Istvánt kivéve, - a magyar zene hajtásai iránt kevés rokonszenv mutat­kozott. Vigalmak, ünnepségek, táncmulatságok alkalmával meghallgatták a cigány hegedűjé­ről, de a családi termek ajtajai zárva maradtak előttük. Pesten a zeneoktatás is magasabb szín­vonalra kezdett ugyan emelkedni, de idegen nyelven és irányban. Egy Winkler Angelus, Klein Henrik, Merkl József, Bräuer Ferenc, Adler Vince (Erkel Ferenc későbbi ipja), Zapf Antal (most is élő alakja e kornak), Táborszky Nándor, (a nemrég öngyilkossá lett műkereskedő atyja), Servaszinszky G., Treichlinger K. és Wagner József mind idegen nevet viseltek, jeléül annak, hogy zenével foglalkozni az időben még nem tartotta ambiciójával megegyezőnek a tiszta magyar vér. Lényegesen hozzá­járult hazánkban az idegen zeneszellem terjesztéséhez az a körülmény is, hogy az egy Kolozsvárt kivéve, állandó menhelye nem volt az időben a magyar színművészetnek, annál kevésbé a zenének. Pest és Pozsony városa állandó német színházat tartott, hol operák is adattak. A vidéki nagyobb s műveltebb városokban, mint Sopron, Pécs, Temesvár, Kassa, csak német kulturát terjesztettek a német színészek és énekesek. A magyar művészet idegen volt saját hazájában s csak az utszéli vándorhoz volt hasonló. Pesten a zene terén csak két magyar névvel találkozunk ez időben, melyek viselői a magyar zenekultura terén valóban uttörő munkát végeztek s méltók, hogy a hazai műtörténelemben érdemük megörökítve legyen. Egyik sem volt az időben ex professo zenével foglalkozó, de lángoló szeretettel csügg­tek a magyar zenei szellem terjesztésén. Egyik volt Dömény Sándor budai kincs­tári, s a másik: Bartay András (érdemdús zeneirónk s a nemzeti zeneiskola igazgatója: Bartay Ede atyja) pestvárosi hivatalnok. Dömény Sándor az első terjedelmes magyar nyelvű zongoraiskolát, Bartay András pedig az első magyar nyelvü zeneelméleti munkát „Magyar Apolló” címen adta ki, útmutatásokat adván a harmoniában és a General-bassus játszásában.

A 30-as évek első felében lép fel aztán Erkel Ferenc s vonja magára a közfigyelmet, előbb a vidéken s távol az idegen szellemmel inpregnált fővárostól, hogy aztán későbben ép a magyar fővárosban teljesitse nagy nemzeti hivatását annak zenei megmagyarositása s a magyar zenének legmagasabb piedesztálra való állitásával.

Erkel Ferenc 1810. november 7-én született Békés-Gyulán, hol atyja a gróf Wenkheim-család uradalmi tisztje volt. Az Erkel-család már akkor ama polgári családok közé tartozott, melyekben a zene a lelki szórakozás, a magasabb műveltség s a finomabb műérzék kielégité­sére szolgált. Ferenc atyja s nagybátyja Rudolf is szenvedélyes művelője volt a zenének s igy csak természetes, hogy az apa Ferenc fiában is élesztette e szenvedélyt nemcsak, hanem a zongora-oktatásban saját maga részesité. Nem nagy ösztökélésre volt szüksége e részben, mert Ferenc már gyermekéveiben oly kiváló hajlamot, hivatottságot tanusitott a zene iránt, hogy atyja mind nagyobb figyelemre s mind gondosabb oktatásra méltatta. Az azonban távolról sem volt gondolatában, hogy fiából valaha zenész s a zene életfentartási pályája legyen. Az időben e tekintetben az arisztokracia a nemesség s még a polgárság körében is egyenlő nézet, egyenlő nizus uralkodott. Ha elvétve értesültek is arról, hogy más országokban minő tisztelet s elisme­résben részesülnek a zeneművészek s hogy anyagi tekintetben sem cserélnek a lombos hét szilvafával rendelkező nemes urak szülötteivel, mégis csak azt tartották, hogy jobb idehaza azokból egy szál biztos, mint a külföldi bizonytalanból egy erdő. Ferenc atyja is azért ugy gondolkozott: legyen fiából jó zenész, műkedvelő, de azért kijárván a köteles iskolákat, nézzen oly pálya után, mely bent a hazában a megélhetést biztositja. Legyen prókátor, mérnök, doktor vagy kereskedő, de a zene után ne kivánjon megélni. Mit mondana hozzá a grófi család, mit Békés-Gyula városi s a vármegye urai, ha fia muzsikusnak csapna fel? Ferencnek is tehát iskolázni kellett menni, előbb Nagyváradra, azután Pozsonyba, hol a közpályára való kvalifikációhoz szükséges tanulmányokat be is végezte. De „ember tervez és isten végez” - tartja a közmondás. S igy történt ez az alig husz éves Ferenccel is. Nem ellenkezett atyja akaratával s kijárta becsülettel iskoláit, de ez idő alatt mindig ott hordta szivében azt a titkos szent szikrát, mely legtöbbnyire ép akkor gyul lángra, mikor senki, még az ember saját édes apja sem álmodja. Ugy a multban, mint a jelenben számtalan példa szól e tapasztalás mellett. Ferencnek Nagyváradon kevésbé, de Pozsonyban, mint akkoriban aránylag az ország leg­művel­tebb városában, bővebb alkalma, tágabb tere nyilt a zene iránt keblében hordott szikrát mind intenzivebb lángra gyulasztani. - Magyarországon akkoriban még nagy ritkaság számba ment a kiválóbb zongoraművész. Akik ex professo foglalkoztak annak oktatásával, azok közt is csak elvétve akadt olyan, a ki sima, egyenletesen pergő skálákat s komplikáltabb tételeket tudott volna játszani. Az olyan, aki még a trillákhoz is értett, közbámulat tárgyát képezte. E. F. későbbi művészeti kimagasulásának alapját tehát az vetette meg, hogy előbb zongora-virtuóz­nak képezte ki magát s e célját kitartó vasszorgalma s eminens felfogási képességénél fogva el is érte. Több izben hallatta magát Pozsonyban nyilvánosan, magánkörökben pedig szélesen ismerték e tulajdonságát, melynek híre csakhamar messze terjedt az országban is. Élt az időben Pozsonyban bizonyos Turányi jó hírnevű jeles zenész, ki nagy tudós hírében állt s kihez távolról is eljártak a zene adeptusai elméleti tudományt szerezni. A fiatal E. F. is sokat érintkezett vele s a zeneirói első alapokat is általa szerezte meg, ki egyszersmind a klasszikus irodalom termékeivel is megismertette. Máskülönben a városi német színházban operai elő­adások is tartatván, módja volt e részben a kellő gyakorlati megfigyeléseket is megtenni. Mint kitünő zongoraművésznek a híre eljutott gr. Csáky Kálmánhoz is, kivel megismerked­vén, annak buzditására s ajánló leveleivel ellátva, Kolozsvártt választotta működése teréül. Ekkor már végleg szakitott minden más pályával s nem ismert más ideált, mint teljesen a zeneművészetnek szentelni életét. Atyja is lassanként kibékült fia pályaválasztásával, annyival inkább, mert az időben már európai hire volt Liszt Ferencnek s fényes diadalairól egész legendák járták be az országot, tömjénezvén a magyar névnek. Különben is Liszt és Erkel Ferenc atyja közt ugy társadalmi állás mint zenészeti műveltség tekintetében, nagy hasonla­tosságot lehetett találni.

Erkel Ferencnek nemcsak művészeti továbbfejlődésére, hanem szellemének egész irányára nézve is nagy befolyással volt az ő erdélyi s főleg kolozsvári tartózkodása, mely hat évre terjedt. Kolozsvár volt az időben a magyar szellemi élet gyupontja; az erdélyi mágnás családok ott gyültek össze; a téli szezonok alatt élénk társadalmi s nemzeti irányu életet foly­tatván s kihatván ily irányban a közéletre. Irók, tudósok, művészek egész kolóniája működött ott közre, hogy ápolják, fejlesszék a magyar közművelődést. Állandó magyar nemzeti színház dolgában Kolozsvár jóval megelőzte Budát és Pestet. Erkel Ferenc mint hírneves zongo­ra­művész s alapos képzettségü zenész, csakhamar központja lett a kolozsvári s az erdélyi művészeti életnek. Itt lépett szoros szellemi viszony és barátságba Brassai Sámuel a magyar tudományosság nesztorával, mely baráti viszony köztük mindhaláláig is fennállt, soha nem lazulva. Itt szivta magába először s többé ki sem törülhetőleg a magyar zene iránti lelkesedést, melynek későbben legkimagaslóbb héroszává vált. A magyar-székely népdalok s az erdélyi szabadság-harcok énekhagyományainak egész tárházával ismerkedett meg, melyek mint aranyrétegek rakódtak le lelkében, hogy későbben az ő kezében a nemzet értékes kin­cseivé váljanak. Ruzsitska Ignác már akkor megirta „Béla futása” cimű első magyar operai kisérletét, s meg is halt még Erkel Ferenc kolozsvári tartózkodásának ideje alatt (1833). Volt módjában azzal ott megismerkedni s bizonyára az adta lelkének az első inpulzust is folytatni s bevégezni a magyar opera terén mindazt, amit Ruzsitska még csak homályosan sejtett s fogyatékosan volt képes megvalósítani. Az erdélyi viszonyok, népélet, krónikás hagyo­mányok oly élénk nyomokat hagytak hátra Erkel Ferenc lelkében, hogy első két magyar operájának („Bátory Mária” s „Hunyady László”) szövegszálai is Erdélyben gyöke­redztek. A magyar színművészet, irodalom s tudományosság mellett a zene terén is distingvált élet folyt már akkor Kolozsvártt, hol a mágnási s értelmiségi körökben talán több zongorát lehetett találni, mint tiz-husz magyarországi vármegyében összevéve. Erkel Ferenc mind­annyi felett uralkodott, többször hallatta magát nyilvánosan s mindennapos volt a legelőke­lőbb szalonokban.

Rendkivül fejlesztő hatással volt reá az a körülmény, hogy a kolozsvári zeneművelő közönség körében alakult hangversenyi zenekar őt választotta karnagyául. Ez által alkalma nyilt korán megismerkedni a hangszerelés gyakorlati titkaival, a vezénylet sokoldalu művészetével s egyszersmind behatolni az instrumentális remekirók alkotásainak szellemébe. A 30-as évek első felében a kolozsvári színtársulat s annak operája is rendesen egy pár hétre terjedő kirán­dulást tett a téli évadban Nagyváradra, mely város szintén egyike volt az időben a magyar szellemi élet fellenditőinek. 1834-35-ben is ellátogatott oda Erkel Ferenccel, mint a tár­su­lat karnagyával. Ekkor nyilt legelőször alkalmam mint még serdülő ifjunak őt megismer­hetni, kihez későbben a művészeti ténykedések egész sorozata csatolt baráti és hivatalos kötelékekkel, sőt szerencsés is valék akkor egy pár hónapig a zongorajátékban tanitványa lehetni. Mint zongoraművész Erkel Ferenc már akkor hírnevének magaslatán állott. Több hangversenyben ragyogtatta művészetét, elbájolva a közönséget s egyik fényes estély a másikat követte, melyeket tiszteletére adott a nagyváradi elit-világ. Erkel Ferenc már akkor ismerte a zongora-irodalom összes klasszikusait és modern termékeit. Beethoven, Wéber, Hummel, Moscheles, Herz, Kalkbrenner vitték akkor a szerepet a zongora-virtuózitás terén. Liszt, Thalberg az uj iskola első két heroszának a művei még csak keskeny mesgyén jártak a magyarországi zenetéren. De Erkel Ferenc már azokat is ismerte és kultiválta. Hires és rendkivül elterjedt, kapós volt a 30-as években Thalbergnek: Bellini „Straniera” szintén kedvenc operája dallamai felett irt hangverseny-ábrándja. Még nem ragyogott benne az a későbbi Liszt-technika, mely aztán magát Thalberget is elsodorta, de mégis egészen más technikát igényelt már, mint az akkori virtuóz-kortársak geometrikus passage-okra támasz­kodott zongora-tételei. De abban még hasonlitott hozzájuk, hogy fogásai az oktáván túl nem terjedtek s a melódikus vezérszólam még mindig a kiséret fölött lebegett s közép-szólami vagy balkezi dallamvezetések még nem fordultak benne elő. A ki csak ambiciózusabb zon­go­ra­játékos volt, de még az ugynevezett kontárvilág is mind küzködött vele s uton-utfélen csak ezzel a darabbal lehetett találkozni. A mai zenenemzedék előtt már egészen terra incognita a zongora-virtuózitás eme s több hozzá hasonló kiaszott mammutja. Erkel Ferenc volt az első, ki ezt az akkori virtuóz-sphinxet is megoldotta s ugy mutatta be, hogy szavát meg lehetett érteni. Chopin-irodalom akkor még nem létezett, de akkor is, mikor néhány évvel későbben a nagy lengyel lángész még Liszt mellett is tudott ujat, eredetit s még nem létezőt forgalomba hozni, akkor is Erkel Ferenc volt az első, ki annak egész forradalmat okozott. É moll-zongoraversenyét nemcsak legelőször nálunk bemutatni merészelte, hanem nagy művészeti értékének teljes elismerést is tudott szerezni.

Erkel Ferenc már a 30-as években mint zongoraművész ugy kezelte a magyar zenét, mint előtte még senki. Liszt még akkor nem irta meg magyar rhapszodiáit. Nyomtatásban az egész magyar zeneirodalom: egy pár fentjelzett Rothkrepf Gábor-féle magyar nótás füzetből, a Bécs­ben megjelent Schubert F. „Ungarische Tänze” cimű idegen szellemben tartott átiratokból, a Scholl Miklós által lekótázott s ugyanott saját szerzői neve alatt ki is adott „Rákóczy-induló”-ból s a Kirch János által kiadott s zongorára alkalmazott Lavotta-nóták egy pár füzetéből állott, melyekhez neki, mint házi zongoramesterünknek, atyám szolgáltatta a kézirati anyagot. E részben vigasztalatlan sivárság, szegénység uralkodott az egész országban. Erkel Ferenc magyar zongora-ábrándokat irt s változatokat eredeti magyar dallamok felett, melye­ket akkor még nem tett közzé, de nyilvános hangversenyekben bemutatott s ez irányban nagy mértékben magára vonta a közfigyelmet, nemcsak, hanem az élesebb belátók előtt akkor már ugy tünt fel, mint a magyar zene jövendő ujjáteremtője.

Eljött az idő, hol meg kellett válnia Erdélytől s az annyira szeretett kedves Kolozsvárjától. Az ott töltött éveket soha nem tudta felejteni. Még legutóbbi éveiben is, ha az ő Kolozsvártt töltött évei szóba kerültek, mindig ragyogó lelkesedéstől fénylettek szemei s ifju tüzzel emlé­ke­zett ottani élményeiről s azokat élte legboldogabb napjainak nevezte. „A mi vagyok - mondá előttem több izben, - mindent Kolozsvártt töltött éveimnek köszönhetek. Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szivem­re a magyar zene elhanyagolt ügyét s ott telt meg a szivem a szebbnél-szebb magyar népdalok árjával, melyektől nem is tudtam többé szabadulni s nem is nyugodtam meg addig, mig csak ki nem öntöttem a lelkemből mindazt, a mit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell.”

Az akkor alig huszonhat éves Erkel Ferenc meghivást kapott Schmidt Sándor a pesti városi német színház akkori igazgatójától, ki operájához a másodkarnagyi állással kinálta meg. Erkel Ferenc életének e forduló pontjáról többször megemlékezett előttem. Sokáig küzdöttem magammal, - mondá - hogy elfogadjam-e vagy sem? Több ok szólott mellette ép ugy mint ellene. Ellene szólt nemzeti érzületem, melyet - habár csak ideiglenesen, de mégis - meg kellett tagadnom, hogy idegen művészet érdekét szolgáljam. Ellene szólt másrészt az az általános szeretet, vonzódás és kitüntetés, melyben a kolozsvári körök kivétel nélkül részesi­tettek. Éreztem, hogy távozásommal egy megelégedett boldog élettől veszek bucsut. Viszont mellette szólt művészeti ambiciom csábító képe s magyar zenészeti ideálom érdeke, melyet az ország fővárosában, a nagyvilággal való közelebbi érintkezés s a zenészeti látkör szélesebb kiterjeszthetésével szemben intenzivebben véltem szolgálhatni, mint Kolozsvártt, mely min­den sok előnye mellett, akkori nagy távolsága s szellemi, művészeti elszigeteltségével még sem volt képes magasabb igényeimet kielégíteni.

Erkel Ferenc magasabb célja szentesítette az eszközt, melyet annak elérésére választott. Elfogadta az ajánlatot s beállott német színházi, német operai karmesternek. A magyar géniusz sugallta ezt s már akkor megadta neki az abszoluciót, hogy későbben fejére tehesse a magyar nemzet hálás elismerésének a koszoruját. Mindez 1835-36-ban történt, amikor az 1837-ik évben megnyitni tervezett magyar nemzeti színház már közel volt a befejezéshez s igy biztos reménye lehetett, hogy annak kötelékébe fog jutni. Erkel Ferenc aztán nem is töltött sok időt a német szinháznál karmesteri állásában, mert a nemzeti színház megnyitása után az első karmesteri állással lett megkinálva, s a színházi igazgató-bizottság, melynek tagjai Pest-vármegye tekintélyes urai és tisztviselőiből állott, élükön a megye lelkes másod­alispánja Földváry Gáborral, meg is kötötte vele a formaszerinti kontraktust, mely bizony távolról sem volt oly fényes, minőket már manapság osztogatnak, s aminőt neki sem nyilt soha alkalma egész életében élvezhetni, pedig eltekintve a magyar opera megteremtésé­től, több érdemet hagyott maga után, mint Magyarország összes karmesterei e században. Ha valakin, ugy Erkel Ferencen is beteljesedett a latin költő érdemvariációja, a „sic vos non vobis” théma felett! Fizetése volt 100 ezüst forint, - három huszast számítva egy forintra, - továbbá egy jutalom-előadás és két földszinti szabad zártszék! Közel negyven évre volt szük­sége (mialatt megirta a Kölcsey-hymnuszt, Báthory Mária, Hunyady László, Erzsébet, Bánk-bán, Sarolta, Dózsa György és Brankovics magyar operáit), mig felvihette aztán 3000 forint karnagyi díjig, a „Főzeneigazgató” cimmel együtt! A száz év mulva élő magyar nemzedék vajjon mit fog mondani s hogyan fog itélkezni a 19-ik században uralkodott magyar művészeti nagylelküség és méltányosság felett?!

Erkel Ferencnek épen nem vált hátrányára a német karmesterkedés. Kuláns gyakor­lott­ságot nyert az operai vezérkönyvek olvasásában, a nagy együttes tömegek vezetésében s a magánénekesek vargabetűs frazirozásaihoz való alkalmazkodásban. Széles és személyes össze­köttetéseket szerzett a zenevilágban, minek - mint a magyar nemzeti szinház első kar­mestere - nagy hasznát vette s általában oly szinvonalra emelkedhetett, mely neki biztosíthatta későbben a magyar opera fölényét a német felett. Pedig ez épen nem volt könnyü feladat abban az időben, mert a pesti német városi színház a legkiválóbb művészeti erőknek volt a gyülhelye s még a bécsi s a külföldi nagyobb operákhoz is szerződési lépcsőül szolgált. Mikor Erkel Ferenc a nemzeti szinház kötelékébe lépett, egy egészen uj világ, uj működési tér tárult fel előtte. Ekkor fogta karon a nemzeti géniusz s haladt vele - folyton oldala mellett - mind magasabbra azon az úton, mely végre a halhatatlanság Pantheonjába vezette.

ERKEL FERENC MÜKÖDÉSE A MAGYAR NEMZETI SZÍNHÁZNÁL 1838-TÓL A 40-ES ÉVEK VÉGÉIG.

Magyarország általános szellemi fellendülését bátran lehet a nemzeti színháznak 1837. augusztus 22-én történt megnyitásától datálni. Ami addig e téren történt, - még a magyar tudós­társaság tizenkét éves működését is beleértve, - az mind csak szórványos, részleges vagy csak helyi érdek s kihatóságra vonatkozó jelleggel birt. Az ország nagy zömére való hatás szem­pontjából olyan szellemi gyupontra volt szükség, mely gazdagot, szegényt, polgárt, földművest, mágnást, tudóst, irót, művészt, férfit és nőt nemzetiségi különbség nélkül egy­aránt érdekeljen s egyaránt maga felé vonzzon. A nemzet és az utókor háláját azért soha eléggé nem méltányolható mértékben érdemelték ki azok, kik sok küzdelem s kitartás után, végre testet adtak ez eszmének. Pest-vármegye karai és rendei kezdeményezték még 1810-ben s egész a megnyitásig folyton gyüjtötték hozzá az anyagi alapokat. Mikor megnyilt, a gyüjtési számadások mintegy 154,000 váltó forintot mutattak ki, ide nem számitva a herceg Grasalkovics Antal által e célra ajándékozott kerepesi-úti telket s a számos felszerelési adományokat s ingyenes iparosi munkákat, melyek - kivált a megnyitást megelőző évben, - tömegesen érkeztek a színházi bizottsághoz.

A magyar kulturtörténetnek alig vannak érdekesebb mozzanatai, mint azok a mozgalmak, melyek a nemzeti színház megnyitását megelőzték. Gazdag és szegény leróvja lelkesedésének adóját a nemzeti szent ügy iránt. Az akkori magyar irók, költők és az ország különböző részé­ben szerepelt művészek, színészek, zenészek, énekesek, mind csak feléje tekint s köteléke után áhitozik; akiben csak ambició volt, aki csak szemernyi tehetséget érzett magában, azok mindenikének a nemzeti színház lesz Mekkája, a hová vonzódik lelkének összes erejével. Az ország legtávolabb vidékeiről is megindulnak a zarándoklások, hogy saját szemeikkel lássák a magyar művészetnek akkor legfényesebb számba ment csarnokát. Akik visszakerültek aztán a messze vidékekre, csoda-dolgokat tudtak felőle mesélni. Hogy ott nem gyertya vagy olaj­lámpás ég, hanem maga a levegő világít. Hogy olyan darabokat is adnak elő, melyekben nem beszélnek, csak énekelnek és muzsikálnak. Hogy a nagy urak lózsikból nézik az előadásokat, s a királynak, a palatinusnak aranyos függönyökkel diszített s elkülönözött szobák állnak rendel­kezésükre s hogy perspektivákon keresztül hallgatják, amit a színészek beszélnek vagy énekelnek. A vidéki naiv közönség minderről ugyan már azelőtt is hallott és olvasott elszórva, hiszen a pesti német szinházban elég pesti utas megfordult, de erre, kivált a vidéki magyar közönség, jóformán nem is hederitett. Mindezt csak akkor fedezte fel a nemzeti színházban.

1837-ben a magyarországi zeneélet is már lüktető alakot öltött, mely a nemzeti szinház meg­nyilta után mind nagyobb arányokat öltött. A szellem természetesen mindenütt, még Pesten is, nemzetközi volt, hol akkor már a német színház jól szervezett operáján s zenekarán kivül a pár évvel azelőtt megalakult ugynevezett „Pesti hangász-zeneegyesület” is akció­ba lépett. A nemzeti kaszinó termében rendes heti koncertek tartattak, helybeli vagy vendég-művészek közreműködése mellett. Az utazó virtuózok Bécsből már akkor sürübben kezdtek lerándulni Pestre is, hol néha hetekig is megragadtak. Az akkori redut-épületnek is megvolt a maga nagy- és kisterme. A nagyban azonban még nem fordultak elő nagyobbszabásu zenekari előadások s csak táncmulatságok s reuniókra szolgált, de kis termében már gyakran léptek fel idegen hozzánk tévedt virtuózok, a német opera tagjai s Pest városa zenemesterei s műked­velői, kik az akkor divatozott zeneirodalom termékeivel minden téren megismertették a közönséget. Sok mindent lehetett már akkor hallani Pesten csak épen magyar zenét nem. Sőt még a magyar nyelv is idegen volt saját fővárosában, mert az előadott dalok, énekek szövegével szemben kizárólag csak a német, legfeljebb az olasz nyelv uralkodott. (Hát több mint egy félszázados fejlődés után, nem szégyenfoltja-e állami és szellemi életünknek, hogy e tekintetben még manapság is majdnem csak ott állunk, mint akkor?!) Végig lapoztam az egész 1837. év összes pesti zene-előadásait, a hűségesen regisztrált Róthkrepf Gábor szerkesztette „Honművész” számait, de az egész év koncert-műsorán nem találtam több magyar darabot egynél, melylyel Erkel Ferenc szerepelt, az egész szezon alatt azt többször bemutatván nyilvánosan. E darab pedig nem volt más, mint egy kettős, zongora és hegedüre irva bevezetéssel, eredeti magyar thémával, alternativ változatokkal s élénk mozamu Fináléval. Az akkor már hirneves fiatal s Pesten először hangversenyzett Vieuxtemps-al játszta több hangversenyben. S dacára kiváló zongora-művészetének, ennél több, nagyobb keretü önálló zongora-darabot nem is irt többet egész életében. Összes zeneköltői géniuszát későbbi operáiban koncentrálta. Erkel Ferenc átalában az időben még kevés részt vett a pesti zenészeti ténykedésekben. Elvégezte kötelességét a német színháznál mint másodkar­nagy, néha zongorán kisérte hangversenyekben az énekeseket s zongora-órák adásával foglal­kozott. Több jelesebb tanitványát azonban nyilvánosan is felléptette. A nemzeti színház meg­nyitása évében mint magán-játékos ritkán lépett föl, dacára hogy akkoriban ő volt Budapesten a legismertebb zongoravirtuóz. E szerepre leginkább Winkler, Angelus K. és Csukly Mihály zongoramesterek vállalkoztak. Erkel Ferenc nevezett magyar szerzeménye az időben nyomtatásban is megjelent Tomola pesti zeneműárus kiadásában.

Ez évben már a vidék több nagyobb városában is lehetett élénk zene-élettel találkozni. Arad járt elől a jó példával, minden hangszer tanitását felölelő konzervatóriuma már akkor sikere­sen működött s e tekintetben jóval megelőzte a fővárost. Pozsony az ő - bár német, de állan­dó - operájával, Temesvár, Kassa, Pécs, Soprony, Brassó stb. szóval azok a városok, hol a német elem akkor még túlsúlyban volt, legintenzivebb fejlesztői voltak a zenészetnek Magyarországon. A magyar színművészet pártolásában pedig Debrecen, Nagyvárad, Eger, Miskolc, Komárom vitték a főszerepet.

Mikor a magyar nemzeti színház már közel volt a megnyitáshoz 1837-ben, annak szervezését a megyei szinházi bizottságtól bérbe vevő részvénytársaság vette át, mely drámai igazgatónak Bajza Józsefet, operai és ballet-igazgatónak pedig Róthkrepf Gábort, az első szép­irodalmi s művészeti lap: a „Regélő és Honművész” alapitóját, kiadóját és szerkesztőjét nevezte ki. A titkári hivatalt Szigligeti Ede viselte. Első karmestere: Heinisch József, a zenekar első hegedüse pedig, az egész országban ünnepelt hegedü-mű­vész s magyar zeneiró: Rózsavölgyi Márk volt. A megnyitási ünnepélyen minda­ket­tő­nek egy-egy eredeti zeneműve szerepelt. Heinisch J. zenekari műve: „Thalia diadala az előitéleten” cimet viselt. Rózsavölgyi pedig a magyar tánc-zenét szolgáltatta. E mellett előadásra került Beethoven „István király” cimű nyitánya, melyet a nagy zene­költő még a pesti városi német színház megnyitása ünnepségére irt e század elején, továbbá énekkarok Rothkrepftől s zenei részletek Herold és Rombergtől. Az operai személyzet szervezése azonban nem ment oly könnyen mint a drámáé. Erre oly kimagasló s már kész művészek álltak rendelkezésre, mint: Megyery, Szentpétery, Lendvay, Egressy G., Fáncsy, László, Telepi, Szerdahelyi (az idősbik) Bartha, Udvarhelyi, Dériné, Lendvayné, Laborfalvi Róza (a későbbi Jókainé), Bartháné, Kovácsné stb. De az operával szemben lépten-nyomon fennakadás állt be s kezdetben a drámai személyzetből kellett az opera szereplőinek is kitelni s azért elmondható, hogy a magyar színművészet első kimagasló gárdája nemcsak a magyar drámának, hanem a magyar operának is első úttörői s megalapitói volt.

1837. augusztus 29-én, tehát a megnyitás után egy hétre, három napi előkészület után, volt az első operai kisérlet a nemzeti színházban, mely alkalommal a „Szevillai borbély” került előadásra. Rosinát Déryné, Almavivát Lendvay, Figarót Szerdahelyi és Basiliót Udvarhelyi énekelte. Az akkori kritika elhamarkodottnak mondta ez első kisérletet, s operával aztán nem is állott elő a színház csak szeptember 30-án, mikor „Zampá”-ból adtak elő részleteket szintén a drámai személyzettel, mely már nagyobb méltatásra talált. Ez ideig csak a színművek felvonás közeiben voltak magán-énekelőadások rendes színházi vagy ven­dégművészek által betöltve. Ezek közt esemény számba ment az akkori hírneves énekesnő Carl Henriette fellépése, ki magyar szöveggel egy üdvözlő dalt is énekelt, ovációk kiséretében. Ez év november 4-ike volt az a nap, mely a magyar opera történetében a leg­nevezetesebb forduló pontot képezte. Ekkor lépett fel legelőször a nemzeti színházban a nagy drámai énekesnő Schodelné Bellini „Romeo és Julia” operájában, melyből azonban csak nagyobb részleteket énekelt. Határtalan lelkesedéssel fogadtatott s azután félévig maradt a színház kötelékében, letévén alapját a magyar opera felvirágzásának. Az egész év igy folyt le az akkori divatos operák részletei bemutatásával, minők voltak: Norma, Zampa, Szevillai borbély, Straniera stb.

Mindezek még Erkel Ferenc közreműködése nélkül történtek s az opera minden igyeke­zet dacára sem tudott mint önálló műfaj rendesen beilleszkedni a színház keretébe. Pedig hogy erre elodázhatlan szükség volt, ezt belátta a közönség, kritika s konsorcium egyaránt. A pesti társadalom s közönség, melynek legjava részét akkor még nem képezte a magyar színművé­szet iránt állandóan lelkesülni tudó magyarság, a drámákat és színműveket nem igen látogatta. Az első lelkesedés szalmalángja hamar lelohadt s csak akkor voltak telt házak, ha operai rész­letek vagy zeneelőadások kerültek színre Schodelnéval, vagy hírneves idegen művészekkel. A német színház, mely magas nivón állott opera és zenekar tekintetében, a pesti színházjáró közönséget egészen lefoglalta. A belváros legnagyobb forgalmának kellő közepében feküdt, mig a nemzeti színház tájéka akkor még egy mai jóravalóbb vidéki város külső képével sem dicsekedhetett. A színházba való járás méretei is, kivált télen, nem kvadráltak Pest lakosságá­nak kényelmével. Az irodalmi érzék a magyar nyelvvel szemben, még nem volt ugy kifej­lődve, hogy az akkori divatos színműveknek gyakori ismétlése nagyobb vonzerőt gyakorolt volna még a lelkesebb magyar közönségre is. Valami uj után vágyott, mely mélyebben bele­vágjon eleven húsába. A magyar speciális színműirodalom, a magyar népszínmű, magyar dalokkal tarkázva s a magyar eredeti opera, tisztán hazai erőkkel: ime ez lebegett már akkor lelke előtt s ettől várta a szellemi emancipációt, s a főváros közönségének meghóditását. Egy pár év multával mindez be is következett aztán, de addig még nehéz küzdelmeken ment keresztül a magyar géniusz. A nemzeti színház élén állott zenészeti vezérek csak a jóakarat és a hazafiui ügyszeretet száraz kenyerén élősködtek. De ez nem volt elég s csak fokozta a Tantalus-i szomjuságot. Heinisch karmester Ruzsitska „Béla futását” tervezte színre hozni általa megjavitott zenével, de az színre kerülvén, nem sokat lenditett a dolgon. Bartay András „Aurélia” kétfelvonásos, kosmopolitikus stylusban irt operája, mely a német színházban elismerésre méltó sikert aratott, nem kerülhetett színre a magyar színházban, mert nem volt meg hozzá a kellő személyzet. Az egész zenekar megbizhatlan alapon állott s teljes reform után áhitozott. A drámai erők kifáradtak a kettős misszió teljesitésében s ami operai részletek színre is kerültek a nemzeti színházban, az távolról sem versenyezhetett a német színház komplét és sokkal magasabb színvonalu előadásaival, melyek vonzerejét még az ottani ballet-személyzet, a gazdagabb kiállitás és a technikai apparátusok tökéletesebb volta is csak fokoz­ta. Ily viszonyok közt: megyei színházi bizottság, konsorcium, irodalom, nemzeti kaszinó, tudós társaság, mindnek be kellett látni, hogy valami gyökeresnek kell történni, a mi fölverje a fővárost s a magyar közönséget hullámzó s már kezdetben végzetessé válható apathiájából.

Az a három év, mely a nemzeti színház megnyitása után 1840. aug. 8-ig eltelt, mikor Erkel Ferenc „Bátory Mária” első magyar operája színre került, méltán nevezhető a hazai zeneélet termékeny fellendülésének. Alapvetője volt ez időszak mindannak, a mi azután egy félszázad alatt egészen a mai napig e téren rohamos egymásutánban kifejlődött. Egyik alkotás, tömö­rülés s társulás a másikat követte nemcsak a fővárosban, de a vidéken is. Lázas munkálkodás s alkotási ösztön vesz erőt a társadalom minden rétegén s minden valamire való tehetség, képesség egymást igyekszik felülmulni a művészeti kövek összehordásában. Igaz, hogy az akciónak hangyabolyhoz hasonló sürgés-forgásában még határozott öntudatos irány nem mutatkozik sem az általános, sem a nemzeti zene aspirációival szemben, de a tény elvitáz­hat­lan, hogy megmozdult az egész nemzet minden osztálya, hogy századok mulasztásait pótolja az elszánt és csodákra képes akarat erejével. Igy indult meg az 1838-ik év, mikor egyszerre beállott az országos katasztrófa; a fővárosnak majdnem teljes elpusztulása a Duna vizárja által, mely egy egész év összegyüjtött szellemi termését ha nem is semmisíté meg egészen, de egy időre érzékenyen megakasztá a fejlődést. A fővárosban több hónapos szünet állt be a kulturális mozgalmak mezején s még a nemzeti színház is zárva maradt március 13-tól egészen április 16-ig. Erkel Ferenc az 1838-ik év elején lépett annak kötelékébe mint kar­mester, hol testvére: József, mint az opera első stádiumának egyik oszloposa s tenoris­tája, már kezdettől fogva működött. A közbejött árviz tehát az ő ténykedését is elzsibbasztá egy időre, hogy aztán annál erősebben vesse latba tehetségét és szervező képességét. Az ifju magyar főváros katasztrófája óriási részvétet keltett nemcsak a hazában, de a külföldön is. A közművelődés történetének sajátságos jellegét képezi az, hogy a nagy nemzeti katasztrófák nyomában a művészeti fellendülésnek mindig intenzivebb megnyilatkozása szokott járni. A nyomor a részvét könyeire hivatkozik s az emberi nemesebb érzés erősebb lüktetésbe hozza a szivet, mely ilyenkor a szépet, a fölemelőt keresi tetteiben. A költészet, művészet s irodalom géniuszával ölelkezik, hogy támogassa s diadalra vezesse. Igy történt ekkor is szerte a hazá­ban. A főváros 1838-iki nyomora, egyszersmind az irodalom s művészet, de különösen a hazai zeneélet nagyobb felvirágozásának a magvait is elveté. Minden városban e célra rendeztek hangversenyeket, színielőadásokat s felolvasásokat. Nagyban fokozta e nemes áramlatot a külföld, főleg pedig Bécs s az osztrák birodalom nagyobb városainak a példája, melyek az időben valóban példás jelét adák az emberszeretet erénye gyakorlásának. Bécsben maga a herceg Metternichné által rendezett főuri hangverseny 74 ezer ezüst forintot jövedelmezett. A hazája segélyére rögtön sietett Liszt Ferenc bécsi hangversenyei (április havában), melyek jövedelmét mind a pesti vizkárosultak javára adá, közel 30 ezer forintot eredményezett nemcsak, de művészetének ragyogó aureolját egyszersmind először veté a magyar művészet egére. Az akkori hazai lapok művészeti rovatai egyébbel sem voltak tele, mint minden város műkedvelő hangversenyeinek a regisztrálásával, melyek százezreket tettek le a jótékonyság oltárára. De maga a főváros is, amint csak egy kissé fellélegzhetett, kettőzött erő s buzgalom­mal lép a sorompókba s egymás után áldoz a művészet oltárán a romok felépítése érdekében. Kimagasló mozzanata volt e mozgalomnak Frankenburg Adolf felolvasása nagy hang­ver­sennyel egybekötve junius 2-án, hol Erkel Ferenc a nemzeti színházon kivül leg­először állt az élén egy nagy zenekari előadásnak, melynél a magyar s német színház, valamint a főváros legjobb műkedvelő zenészei működtek közre, Weber „Oberon” nyitányát adván elő.

Erkel Ferenc már akkor oly hivatott dirigens és magas nivón álló zenész­nek mutatta be magát, minőre a magyar nemzeti színháznak szüksége volt, hogy kiemelkedjék a kezdetlegesség bizonytalan hullámzásából. Az egy hónapi szünetelés után a nemzeti színház április 16-án ismét felvette a megszakított fonalat s április 21-én egy fel­ele­venített magyar operával kezdte meg további operai működését. Ez pedig nem volt más, mint Ruzsitska „Béla futása” mely már 1833-ban Kolozsvártt színre került s melyet Heinisch J., a nemzeti színház karmestere dolgozott ujból át, hogy a modernebb kivánalmakat is kielégítse. A prózával vegyes játék-opera az akkor már közkedvességü művésznő, Labor­falvi Róza (a későbbi Jókainé) jutalomjátékául adatott, de az uj kidolgozás dacára sem tudott vonzó darabbá válni. Hiányzottak belőle az akkor már magasabb szinvonalon állott operai termékek ép ama kellékei, melyeket a közönség az opera fogalmához kötött. Ami jobb volt benne az inkább népszínműi zenéhez illett, ami pedig operai stylus akart lenni, az nem igen közelítette meg annak álláspontját. Még két évig kellett várakozni, hogy ez óhajtás teljesedésbe menjen. De ez alatt számos oly ténykedés történt, mely az eszme megvalósulását mind közelebb hozta. Két év alatt több életrevaló ténykedés történt akkor Magyarországon a zene terén, mint azelőtt századokon át.

A budapesti hangász-egyesület (amint magát még évtizedek után is nevezte) mind nagyobb akciót fejt ki gróf Festetich Leo elnöklete, Mátray Gábor vezértitkársága s gróf Cziráky Antal védnöksége alatt. Rendszeres énekiskolát alapít, melyből későbben a nemzeti zenede fejlődött ki. Nagy zenekari hangversenyeket rendez; különböző zeneművekre (szinfónia és kántátéra) 20 aranyos pályadíjakat tűz ki s leginkább ébren tartja a főváros összes zeneköreit.

Jakab István „Csel” cimen kétfelvonásos operaszöveget ir, melyet Bartay András, a zenének az időben ép oly buzgó, mint képzett művelője 1839. zenésit meg s mely április ha­vá­ban kerül első előadásra Erkel Ferenc jutalomjátékául. Bartay András egyszersmind felhivást intéz lapok utján a magyar irókhoz, hogy minél többen magyar operai szövegkölte­mé­nyeket irjanak.

Már 1838. év elején élénk mozgalom indult meg a nemzeti színház segélyalapja s országos subvenció érdekében, minek az az eredménye lesz, hogy József főherczeg nádor leiratot intéz Pestmegyéhez, attól a nemzeti színház összes passziváinak felterjesztését kérvén s igér­vén, hogy az országgyülésnél támogatni fogja az orsz. subvencióra vonatkozó kérvényt.

A színházi igazgatóság felszólitja a magyar irókat s zenészeket, hogy minél több eredeti da­rab­bal érdekesitsék a műsort. S ennek meg is lett az eredménye, mert ettől fogva veszi kezde­tét nemcsak Szigligeti Ede bámulatos termékenysége a magyar drámai és szín­iro­dalom minden válfajában, hanem mellette mások is tehetségük javát vetik a latba, hogy minél többet s nemzetileg eredetit termeljenek. Legnagyobb tevékenységet fejtenek ki ez időben Gaal József szövegileg és Thern Károly zeneileg. Szerdahelyi József a gyor­san országos kedveltséget nyert „Peleskei nótárius” (Gaal és Thern), „Ludas Matyi” (Balog István és Szerdahelyi), „Rontó Pál” (Szigligeti-Thern), „Ecsedi tündér” (Gaál-Jósika-Thern) énekes bohózatok, mind ez időszak termékei. Gaál „Svatopluk” drámá­jához is Thern irt zenét, melyben már a tárogató hangszer is szerepelt.

.Az irodalom is minden irányban tért hódit. A magyar tudós társaság kiadványai: A „Tudo­mányos gyüjtemény”, az „Athenaeum” (Toldy, Bajza s Vörösmarty aeszthetikai s kritikai közlönye), Nagy Ignác „Színműtára”, az „Almanach-társaság”, a „Drámai füzér” (Egressy, Fáncsy és Szigligeti vállalata) uj életet öntenek az irodalom minden ágába. A szellemi életnek nincsen olyan mezeje, mely parlagon maradna. Ez időben ölt országos mérvet a „Mátyás király” szobra érdekében megindult gyüjtés is, Ferenczy első jelentős magyar szobrász terve szerint.

Erkel Ferenc mind e mozgalmakban, melyek szorosan összefüggnek a nemzeti színház bel- és küléletével, tevékeny részt vesz s a mellett speciális kiható tevékenységet fejt ki az opera terén. Az opera zenekarát első sorban friss művészi erőkkel regenerálja s egymás után hozza színre az akkori legkedveltebb s legértékesebb operákat. Az operai személyzet regene­rálása azonban sok nehézséggel járt. Az egyedüli vonzerőt s a valódi művészeti nivó-t Schodelné képviselte, kivel távolról sem álltak csak némileg is alpari a többi állandó köz­reműködők, kik egy részének nemcsak énekesi, de színművészi hivatást is kellett teljesiteni. Ilyenek voltak: a kettős nagytehetségű Dériné, Éder Lujza, Felber Mária, Lendvay Márton, Szerdahelyi József, Udvarhelyi Miklós. Tulajdonképeni énekesek csak Erkel József, Egressy Béni, Konti és Jób voltak. A műsor is rendesen csak szűk körben forgott. Norma, Beatrice di Tenda, Montechi és Capuletti, Szevillai borbély, Fra Diavolo, Eskü, Borgia álltak leggyak­rabban a műsoron, s ezek is leggyakrabban csak részletekben. De Erkel Ferenc két évi karmesterkedése alatt (1840-ig) már a Bűvös vadász, Fidelio, Zsidónő, Don Juan, Ördög Róbert, Báléj, Portici néma, Zampa s az akkori nagyoperák mind a műsorra kerültek. Jó részt vendégszereplések tartották fel az érdeklődést a nemzeti színház operája iránt mindaddig, mig az operai személyzet külön rendszeresitést nem nyert. Ha egész operát nem lehetett színre hozni, s erre gyakran volt eset, hangversenyek, virtuózok fellép­tetése sőt még bűvész- vagy akrobatikus mutatványok is pótolták a hiányt.

Óriási fellendülést adott a fővárosi zeneéletnek, a magyar zenének s vele az operának is Liszt Ferenc első hangversenyzése Pesten 1839. év végén, s 1840. január havában a nemzeti színházban s a városi redoute nagytermében. Addig soha sem hallott árak mellett mindig zsúfolt volt mind a kettő s a hazafiui fellángolások, kitüntetések, ovációk egész sorozata követte az ép oly nagy mint nemes szivű művészt, ki ugyszólván minden jövedelmét jótékony- s a hazai kulturélet céljaira áldozta fel. A nemzeti színház alaptőkéjének jutott belőle a legnagyobb rész, azután az akkor ugynevezett hangászegyesületnek s a megalapitandó zenedének. Csak százszor elmondott s leirt dolgokat ismételnék, ha e helyen is ujra össze­gezném az akkori Liszt-láz minden részletét. Nincs oly művelt magyar olvasó, kinek erről tudomása ne lenne. Csakis arra reflektálok, ami az időből Erkel Ferenc-re s a magyar zene fellenditésére leginkább vonatkozik. Nevezetes mozzanatok azok a hazai zene történe­tében.

A magyar főváros, dacára ez időben már tiszteletre méltó álláspontjának, melyet a zene terén elfoglalt, még mindig oly erős áramlata alatt állott az idegen szellemnek, hogy a leghazafia­sabb célu hangversenyek műsora s belépti jegyei is csak német nyelven voltak szerkesztve. Hogy a hangversenyi énekek, szövegek nyelve sem volt soha magyar, ezt talán mondani is felesleges. Előbb meg kellett honosulni a magyar szavalatoknak a nemzeti színház művészei által, hogy aztán lassanként, de akkor is csak elvétve tért hódítson a magyar nyelven való éneklés is. Mikor tehát Liszt 1839-ben Pesten legelőször hangversenyzett, azon kezdte, hogy ugy műsorait, mint a belépti jegyeket egyedül magyar nyelven adatta ki. Óriási merész és nagy horderejü lépés volt ez akkoriban, mert attól kezdve lett keresztül törve, legalább nyelvileg, az idegen művészeti járom, s attól kezdve jött divatba Pesten ha nem is az exclusiv magyar, de legalább a kettős nyelvű (német és magyar) műsor és belépti jegy. Ma már csekély dolognak tetszhetik ez, de akkor legalább is volt olyan vivmány, mint az, mely a hazai közéletet és közoktatást a latin nyelv békói alól szabadította fel. Mert tüzes vassal égette ki azt a szégyenletes sebfoltot, mely a magyar főváros társadalmi és művészeti testén a hazafias fellendülés korszakában elterült. Több mint egy félszázad mult el azóta. Ez idő alatt a magyar történelem, a hazafiság, az önfeláldozás s a kulturális hivatás betöltésének legdicsőbb lapjaival lett gazdagabb. De mondhatjuk-e önérzettel, hogy a magyar állam és főváros manap­ság már egészen magyar, legalább művészeti értelemben? Ellenkezőleg, ha végig nézünk fővárosi zeneéletünk évi kimutatásán, nem kell-e pirulnunk, azt tapasztalva, hogy a hang­verseny­plakát, műsor és belépti jegy igaz, hogy magyar javarészt, de a szellem, talán ma még idegenebb áramlatu mint ezelőtt félszázaddal s még az sem szolgál vigasztalásul mint akkor, hogy megyünk előre a cél felé, mert ma nem előre, de hátra megyünk, különben nem kellene évenkint legalább ezer dalt hallanunk, melyek közt - sokat mondva - csak öt százalék a magyar vagy csak magyar nyelvü, mig 95 az idegen, leginkább pedig a német!